A legtöbb szexuális abúzus, zaklatás- és erőszaktúlélő életében van egy pont, amikor azt gondolja, „az én hibám”. Az önvád, a szégyen, a bűntudat a túlélés legnehezebb része lehet. De miért képesek az áldozatok magukat okolni a tettes helyett? Miért nem sokan beszélnek az átélt élményeikről, miért nem fordulnak segítséghez? És egyáltalán: miért nem menekültek el?
Mindez annak a jele, hogy az elménk megpróbál vigyázni ránk.
A bűntudat
A szexuális erőszak az egész világunkat a feje tetejére állítja: megváltoztathatja ahogy környezetünket és magunkat látjuk. A világ nem biztonságos többé: előre nem jelezhető, nem megjósolható és elménkkel felfoghatatlan dolgok történtek velünk. Úgy érezzük, semminek nincs értelme ezután.
A bűntudatérzés a körülöttünk zajló eseményeken való kontroll- hatalom- és biztonságérzés visszaszerzésének egyfajta kísérlete is: ha magunkat okoljuk azért, ami történt velünk, az rossz érzés. De ha azt mondjuk, hogy „az én hibám”, azzal azt is hisszük, hogy meg tudtuk volna akadályozni és meg tudom akadályozni, meg tudom előzni, hogy újra megtörténjen. (Ennek lehet minimális jó oldala is: hozzásegíthet a későbbi óvatossághoz. De ez a pici lehetséges pozitívum eltörpül a bűntudat lenyomó, gátló, visszahúzó, megsemmisítő hatása mellett.)
A bűntudat segít benne maradni is abban a kapcsolatban, amit még nem vagyunk készek vagy képesek elhagyni, feladni, megszakítani. A legtöbbünket ugyanis olyanok bántalmazták, akikben megbíztunk. És/vagy az illetőknek valamilyen más módon van hatalmuk felettünk. A bűntudat segít benne maradni abban az illúzióban, hogy szeretnek és megvédenek bennünket.
A bűntudat segít megmagyarázni a felfoghatatlant. Hogyan erőszakolhat meg valaki, aki „normálisnak” tűnik, aki esetleg családtag és szeret(nie kellene) minket? Ez az elképzelhetetlen dilemma kognitív disszonanciát okoz, aminek a legkézenfekvőbb feloldása, hogy biztos „az én hibám volt”. „Valamit biztos én csináltam rosszul.”
Miért nem akarunk vagy tudunk róla beszélni? Miért nem kérünk segítséget?
Másoknak elmondani azt, amit mi is hihetetlennek, felfoghatatlannak és esetleg nehezen szavakba önthetőnek érzünk, amire esetleg nem is teljesen emlékszünk, és amivel esetleg olyan embert „vádolunk” és "árulunk el" meg, akit szeretünk, akiben bízunk, akinek esetleg ki vagyunk szolgáltatva vagy aki akár például köztiszteletnek örvend, sokféle kockázattal jár.
- „Amit én is nehezen hiszek el, azt hogy fogják elhinni mások?” „Úgyis jobban hisznek a támadónak.”
- „Nem tudom felfogni, hogy megtörtént.” „Biztos hogy jól értelmezem a dolgokat?”
- „Nem akarok gondolni rá” „Túl kell lépnem rajta.” „Túl fájdalmas emlékezni.”
- „Csak még jobban ronthatok a dolgokon.”
- „Nem olyan nagy ügy, ami történt.” „Nem akarok másokat ezzel terhelni.” „Nem akarok másoknak problémát/ fájdalmat okozni.”
- „Mi van, ha nem segítenek nekem?”
- „Az én hibám.” „Nem érdemlek segítséget.” „Szégyellem magam.”
- „Nem most történt. Miért pont most mondanám el?” „Már túl kellene lennem rajta.”
Nagy bátorság kell ahhoz, hogy elmondjuk másoknak, mi történt velünk és felvállaljuk sebezhetőségünket, megsebzettségünket.
Mindenki fél az erőszaktól
Más emberek is gyakran azt sugallják nyíltan vagy burkoltan, hogy vállaljuk mi áldozatok a felelősséget az elkövető helyett. Ez az áldozathibáztatás.
Senki nem szeretné, hogy ami megtörtént, az igaz legyen, hiszen:
- „Olyan kedves fiú” – hitetlenkednek sokan.
- „A fiam soha nem tenne ilyet” – állítják a szülők.
- „Ha ez igaz, bűntudatom lesz, hogy nem léptem közbe.” – gondolhatja valaki, aki sejtett, tudott, látott valamit.
- „Ha egy ilyen srác erőszakos tud lenni, az azt jelenti, hogy én is tudnék az lenni?” – gondolhatják a férfiak.
- „Ha vele megtörténhet, akkor azt jelenti, hogy velem is megtörténhet. Hogy tudnánk megvédeni magunkat, ha ilyen jófejek is képesek erőszakra?” – fordul meg a nők fejében.
- „Ha kiderül, hogy a mi alkalmazottunk/munkatársunk az erőszakoló, még a végén azt hiszik, ez egy „ilyen hely”, és hogy mi is ezt csináljuk.” – gondolhatják a munkatársak
- „Nem állok készen, hogy elismerjem, hogy erőszaktevő vagyok.” – így a bántalmazó.
Az emberek biztonságban érzik magukat, ha különböző sztereotípiákat húznak az erőszaktevőre:
- „Hála istennek nincsenek ilyenek a mi környezetünkben”
- „Szerencsére egyik barátom/családtagom sem ilyen”
- „Én nem vagyok ilyen, velem ez nem történhet meg.”
- „Szorongást és félelmet kelt bennünk, de mi biztonságban érezhetjük magunkat, mert könnyű felismerni és megelőzni, elkerülni az ilyeneket.”
- „Én nem vagyok olyan, nem lehetek szexuális támadó.”
Mindenki fél az erőszaktól. Ha a mi traumatikus tapasztalataink elbizonytalanítják, félelmet, pánikot keltenek másokban, a gyors és egyszerű magyarázatra és megnyugtatásra vágyó külvilág távolságtartó módba kapcsol, „leereszti a redőnyt” - az irántunk érzett empátia, a velünk való együttérzés helyett - és könnyen ránk vetítheti, ellenünk irányíthatja, ránk zúdíthatja szorongásait:
- „Hazudsz.”
- „Csak kitaláltad.” „Csak képzelődsz.” „Túlliheged.” „Félreérted.”
- „A te hibád.” „A te felelősséged.” „Megelőzhetted volna.”
- „Csak tönkre akarod őt tenni.”
- „Ha engem megtámadnánk, én biztos elmenekülnék, vagy legalább sikítanék.”
Szégyen
Amikor azok az üzenetek érkeznek a körülöttünk lévő emberektől, amik mélyen bennünk is felmerültek már, még erőteljesebb hatása lesz. Elkezdjük mégjobban elhinni, hogy valóban valamiféleképpen mi idéztük elő vagy mi tehetünk az eseményekről – és a bűntudat szégyenbe és magányérzésbe fordul. Ami akár elviselhetetlenül megterhelő lehet.
Tabukét kezelhetik a dolgot a körülöttünk lévők, csendben maradhatnak és csendben maradásra inthetnek minket is, ami fokozza izolációérzésünket.
Mért nem harcoltunk vagy menekültünk el?
Egy áldozatnak három lehetősége van a túlélésre:
- Harcolni vagy elmenekülni: a fizikai ellenállás legtöbbször csak elméleti lehetőség, a megtámadás váratlansága, sokkja és a támadó erőfölénye, gyorsasága miatt. Ha a támadó erősebb nálunk vagy felfegyverzett, akkor a még nagyobb sérülést is kockáztathatjuk.
- Barátkozni: abban a (hiú) reményben, hogy hatni tudunk a támadóra vagy elterelni a figyelmét.
- Lefagyni: ez az agy természetes, automatikus, ösztönös, rutinválasza az életünket veszélyeztető fenyegetésre. E primitív (ősi) túlélőmechanizmusunknak köszönhetően agyunk átvált robotpilótába a tudatos kontroll helyett, és „halottnak tetejük magunkat”, fizikailag megbénulunk, nem tudunk egy hangot sem kiadni és képtelenek leszünk megvédeni magunkat – rövidtávú, legfontosabb érdekünk: a túlélés és életben maradás nagyobb reményében. Ez nem tudatos mérlegelés kérdése, hanem automatikusan történik.
A támadás után e furcsa rövidzárlat miatt összezavarodottnak, szétesettnek érezhetjük magunkat, nehezen tudunk „visszakapcsolódni magunkhoz”. Szégyenkezhetünk és bűnösnek érezhetjük magunkat amiatt, hogy kicsúszott a kezünkből az irányítás és nem tudtuk megvédeni magunkat. Akár sokkot is kaphatunk, retteghetünk és mindenhol veszélyt szimatolhatunk. Kieshet emlékeinkből az esemény teljesen vagy csak néhány részlet. Furcsán viselkedhetünk. Őrültnek érezhetjük magunkat. Magunkba zárkózhatunk. Szoronghatunk. Emlékbetöréseink, alvásproblémáink vagy egyéb, akár testi tüneteink is lehetnek. Elkerülhetünk bizonyos szorongáskeltő helyzeteket. Megpróbálhatunk úgy tenni, mintha jól volnánk. (Ön)destruktívan viselkedhetünk. Mindez teljesen normális. Próbáljuk valahogy visszaszerezni a kontrollt és helyreállítani biztonságérzetünket. Próbáljuk megérteni és próbálunk értelmet adni annak, ami történt.
Annak felismerése, belátása, hogy az erőszak nem a mi hibánk volt, és életünk, életkedvünk visszaállítása egy ilyen trauma után nem egyszerű, nem könnyű és lassú folyamat: nem megy egyik pillanatról a másikra. De kemény munkával és támogatással lehetséges. A segítségkérés a kontroll és életünk visszaszerzésének első lépése lehet. Mert megérdemeljük.
Ehhez hozzásegíthet minket, ha belegondolunk, hogy a problémával nem vagyunk egyedül. A saját történetünk felvállalása pedig mások számára is inspiráló lehet, másokat is hozzásegíthet életük újjáépítéséhez.
"Kimondani: ez az első és legbátrabb lépés a gyógyulás felé. A többit már nem egyedül kell megtenni."(Víg Sára, pszichológus)
Hasznos olvasmányok:
Feltétlenül érdemes megnézni a cikk forrásául szolgáló zseniális képregényt, Nina Burrowes szexuális erőszakkal és abúzusokkal foglalkozó pszichológus munkáját.
Bátorság, hogy önmagam lehessek: nagyon kedves, tanulságos és megható segítő képregény az erőszak utáni bátor segítségkérés, remény és önegyüttérzés erejéről.
10 dolog, amit senki nem mondott el neked, miután erőszak áldozata lettél
Nina Burrowes készített ügyészeknek és bíróságnak szóló edukatív jellegű kiadványt is, mely szabadon elérhető és feltétlenül érdemes lenne lefordítani, és a lehető legszélesebb körben terjeszteni.
Szülőknek szóló képregény ITT található.
Nina Burrowes Youtube csatornáján sok hasznos videó van. Például hogy hogyan segíthetünk ismerősünknek, aki abúzus áldozata lett.
Nina Burrowes blogja
Beszélj róla: magyar nyelvű oldal gyerekkori abúzustúlélők számára.
*****
És hogy miért kiváló a képregény forma traumákkal foglalkozás céljára? Mert csak vázlatosan, nagyvonalakban, ugyanakkor könnyen fogyaszthatóan: frappánsan és ütősen ábrázolja a mondanivalót, nem terhel meg annyira, mint az explicit képek. Tág teret hagy a fantáziának és mindenki automatikusan csak annyit lát bele, amennyit még el bír viselni. Vannak például kollektív trauma (holokauszt), (és betegjogi témában és mélyszegénységben élőknek szóló) képregények is.
