A legtöbb ember a stresszt pusztán kellemetlen, mindennapos „idegfeszültségnek” tekinti, és nem gondol bele, hogy valójában szervezetünk minden sejtjét érinti, az egész élettani rendszerünket mozgósítja. Elvileg közel száz éve tisztában vagyunk vele, hogy a túlzott stressznek megszámlálhatatlanul sokféle betegség előidézésében szerepe van, mégis bagatellizáljuk a jelentőségét, sőt amikor megbetegszünk, akkor sem vesszük számításba a stressz sajátosságait. Azt sem, hogy megbetegíthet, de azt sem, hogy tudatosan kézben tartható. Ahhoz viszont, hogy kordában tartsuk, meg kell ismerni és meg kell érteni, hogyan hat testünkre. Lássuk!
Mi a stressz?
Selye János MD, PhD, DSc, FRS (1907–1982) a stresszkutatás úttörője, nyolcvan éve, 1936-ban, a Nature című tekintélyes tudományos folyóiratban megjelent cikkében ismertette meg a tudományos világot egy akkor új jelenséggel, melynek először a „generális adaptációs szindróma”, később a - minden nyelven érthető - stressz nevet adta, és úgy definiálta, hogy „a test nem-specifikus neuroendokrin válasza”. Selye már ebben az első közleményében megfogalmazta a stressz - hormonális rendszer – immunrendszer - emésztőrendszer közti közvetlen, szoros kapcsolatot (lásd lentebb). Pont emiatt később ki is hagyta a definícióból a „neuroendokrin” szót, hiszen nem csak az idegi-hormonális rendszert érinti közvetlenül a stresszválasz, hanem a hormonális változások fekélyekhez, magas vérnyomáshoz, szívpanaszokhoz, érelmeszesedéshez, ízületi gyulladáshoz, vesebetegséghez és allergiás reakciókhoz, és más adaptációs betegségekhez vezethetnek.
A stressz tehát „az élő szervezet nem-specifikus válasza bármilyen megterhelésre” Az aktív válasz a küzdelem, a passzív válasz pedig a menekülés vagy eltűrés.” Nem-specifikus, mert ugyanazok a hormonok (például ACTH, kortizol) szabadulnak fel a legkülönbözőbb stresszorok (például hideg, meleg, nagy öröm vagy bánat) hatására, mivel az agyalapi mirigy és a mellékvesekéreg nem tud különbséget tenni ezen ingerek között – csak az agyunk egyéb területei.
A legendás Selye - akire már 1949-ben (42 éves korában) a világ egyik legtekintélyesebb endokrinológusaként, kísérleti sebészeként, vegyészeként és kórtani szakértőjeként hivatkoztak - orvostanhallgatóként figyelt fel azokra az általános tünetekre, a „betegkinézetre”, melyek minden betegségnél azonosak (gyengeség, levertség, étvágytalanság, stb.). Mivel az orvosok nem az általános, hanem a speciális tünetek alapján képesek elkülöníteni a különböző betegségeket és diagnózist alkotni, az általános betegségtünetek senkit nem érdekeltek. Selye Jánost viszont ez a megfigyelés indította el, és későbbi (teljesen más célú) patkánykísérleteinek váratlan eredményei – melyeket emberre is ki lehetett terjeszteni - vezettek a „general adaptation syndrome”-ként (általános adaptációs tünetegyüttes, GAS), majd stresszválasznak elnevezett jelenség felismeréséhez. A témát ezután még 50 éven át kutatta, sok más (lásd a cikk végén) mellett.
Stresszválasz: különböző stresszorok - azonos tünetegyüttes
Selye egyik nagy felfedezése, a „nem-specifikus alkalmazkodás jelensége” szerint szervezetünk a különböző speciális körülményekkel való megbirkózás során törvényszerűen azonos válaszokat, nem-specifikus biokémiai változásokat hoz létre.
Mindegy, hogy a stresszor (a stresszt előidéző tényező) kellemes vagy kellemetlen, csak az számít, mennyire veszi igénybe alkalmazkodóképességünket. (Például ha egy anya megtudja, hogy a háborúban meghalt a gyereke, majd később mégis hazajön a gyerek, mindkét esetben érzelmi felindulást, stresszt él át, ezért ugyanazokat a biokémiai változásokat hozza létre szervezete.)
A stresszorhatás tehát nem függ az igénybevétel típusától: testünk ugyanazzal a tünetegyüttessel válaszol a külső és belső környezet minden olyan kihívására, mely valamiféle alkalmazkodást követel meg. Ez a stresszválasz vagy korábbi nevén „generalizálódott adaptációs szindróma” (GAS, általános alkalmazkodási tünetegyüttes). Két fő jellemzője van:
1. Azonos tünetek
A stressz hatása, a stresszválasz egyidőben több szervben mérhető elváltozásokat okoz, de elsősorban három szerv(rendszer)t/szövetet érint látványosan:
- hormonrendszer: konkrétan a mellékvesék (kéreg) megnagyobbodását és vérbőségét okozza (a képen az A)
- immunrendszer (timikolimfatikus rendszer): limfocitákat termelő csecsemőmirigy, lép, nyirokmirigyek sorvadása, zsugorodása, atrófiája (B és C: iliacalis nyirokcsomók)
- emésztőrendszer: gyomor-bél nyálkahártya véres fekélyei (D).
Selye első nagyközönségnek írt, 1952-ben publikált könyvéből származik a mellékelt fotó, jobb oldalán a címlap, balra pedig egy 24 órás mentális stresszhatásnak (immobilizáció: a végtagok lekötözése) kitett és amiatt elpusztult, felboncolt patkány szervei láthatók: megnagyobbodott mellékvese, elcsökevényesedett nyirokcsomók, kifekélyesedett, vérző gyomorfal. A szerveket ábrázoló kép jobb oldalán látható tipikus elváltozás-triád tehát a generalizálódott adaptációs szindróma, azaz a stressz által kiváltott testi alkalmazkodási kísérlet. Az ábra bal oldalán láthatóak összehasonlításképpen a kontroll (nem stresszelt, egészséges) patkány szervei.
Azóta embernél is bizonyított, hogy a gyomor- és nyombélfekélyt nem a Helicobacter pylori (hanem a stressz vagy gyógyszerek, pl. aspirin) okozza – „a H. pylori-nak szerepe van a fekélybetegségben – de nem okozza azt, hanem a gyógyulást késlelteti. Gastritist és gyomorrákot okozhat, és késlelteti a stressz- vagy a nem szteroid gyulladásgátlók okozta fekélyek gyógyulását.”
2. Meghatározott sorrend, lefolyás
Tartós, szokatlan nehézség (stressz) esetén testünk biológiai reakciói meghatározott sorrendben követik egymást. Ez három szakaszból áll:
- úgy érzi bajba jutott - ez az alarm reakció (riadókészültség): megbillen a test egyensúlya, azonnali szimpatikus hatás érvényesül, szervezetünk idegi-endokrin úton mozgósítja a tartalékait. Ez természetesen a test valamennyi szervére és sejtjére kihat. Csökken az ellenállóképesség, tünetek jelentkeznek. Az alkalmazkodóképesség arra a legkisebb területre korlátozódik, amely még meg tud birkózni a stresszel.
- küzd vagy alkalmazkodik/hozzászokik: ez az ellenállás (rezisztencia). Látszólag eltűnnek a tünetek, mivel az ellenállóképesség fokozott fordulatszámon, a normális szint felett pörög.
- amikor már nem bírja tovább: kimerülés (halál). Az energiák elfogynak, ezért az alarm reakció jelei újra megjelennek, de mivel leküzdésükre már nincs kapacitás, bekövetkezik a halál.
A szervezet alkalmazkodóképessége tehát véges és kimeríthető. Minden stresszort csak egy bizonyos ideig lehet elviselni. Az alvás, a nyaralás és más regenerációs tevékenységek helyreállíthatják alkalmazkodási képességünket, de a teljes megújulás lehetetlen, mivel minden biológiai tevékenység valamilyen „kémiai sebhelyet” hagy maga után. A túl erős, vagy többszörösen ismétlődő stressz betegségek okozójává válhat, és súlyosan károsíthatja az immunrendszer és központi idegrendszer működését is.
A GAS felfedezésének körülményei és részletei köré építették fel a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum 2015. május 7-től még 2016. április 30-ig meghosszabbított „Az izgalom biológiája. Selye János és a stresszelmélet dimenziói” című kiállítását, mely a stressz jelenségét, meghatározásának előzményeit, Selye János kutatásait, munkásságát, munkamódszerét közérthetően és élményszerűen mutatja be. Ezekkel együtt indirekt módon megismerhetjük a professzor személyiségét, gondolkodásmódját, intézetének működését, illetve bepillantást nyerhetünk a 20. század második felének tudományos világába is. Érdemes és fontos lenne a kiállítást máshol is bemutatni (esetleg módosított formában), illetve állandó kiállítást szervezni belőle.
Káros és hasznos stressz: distressz és eustressz
A túlzott stressznek megszámlálhatatlanul sokféle betegség előidézésében van szerepe, ugyanakkor legalább ennyire fontos az is, hogy mérsékelt mennyiségben illetve fokozatosan hozzászokva, az élet fenntartását, a jobb alkalmazkodást, az egészség helyreállítását is szolgálja. A megfelelő mennyiségű stressz minden ember életének nélkülözhetetlen, szükségszerű és hasznos velejárója, a fejlődés motorja. A stressz még alvás közben is létezik, hiszen akkor is alkalmazkodnunk kell testünk és környezetünk folyamataihoz (lélegzünk, hőszabályozunk, kórokozók ellen küzdünk, stb.). „A stresszmentes állapot a halál” – mondta a professzor.
Mint fentebb és lentebb olvasható, ugyanazok a hormonok szabadulnak fel a legkülönbözőbb stresszorok (például hideg, meleg, nagy öröm vagy bánat) hatására, mivel az agyalapi mirigy és a mellékvesekéreg nem tud különbséget tenni ezen ingerek között – csak az agyunk egyéb területei. Selye is hangsúlyozta, hogy a legtöbb endokrin válasz (azaz az ACTH és a kortikoid kiválasztása) distressznél és eustressz-reakciónál azonos. E jelenségeket valójában egy társadalmi stresszfaktorokkal foglalkozó svéd kutató, Lenart Levi különítette el először, mint „pozitív” és „negatív” stresszorok, és Selye ezek után, 1974-ben vezette be a „distress” és „eustress” (az eufória alapján) fogalmakat.
Selye hangsúlyozta, hogy a stresszt nem kell és nem is lehet elkerülni, hanem – túlélésünk érdekében - alkalmazkodnunk kell az állandóan változó környezethez. Ahhoz, hogy alkalmazkodjunk, meg kell ismerni és meg kell érteni a stressz sajátosságait.
„Nem a stressz öl meg, hanem az, ahogyan reagálsz rá”
A legfontosabb distresszek érzelmi eredetűek
Akkor válik károssá, túl sokká (distresszé) a stressz, ha a lelki/ fizikai/ biológiai/ kémiai igénybevétel meghaladja a szervezet tűrőképességét, túlterheli azt, és felborítja annak homeosztázisát (Walter Bradford Cannon), belső állandóságát (Claude Bernard) egyensúlyát, harmóniáját.
Ilyen distressz-hatások lehetnek például:
- testi-fizikai eredetű: alvásmegvonás, betegség vagy sérülés, fizikai túlterhelés (pl. túledzés, túl meleg, túl hideg) vagy épp túlzott inaktivitás, stb.
- környezeti: zajterhelés, elektroszmog, sugárzás, médiaártalmak, munkahelyi túlórázás, stb.
- kémiai: gyógyszerek, drogok, környezetszennyezés (szmog, szennyezett élelmiszerek, vegyszerek, kemikáliák) stb;
- és legfőképp: érzelmi és mentális hatások - bármilyen aktuális vagy anticipált, elképzelt fenyegetettség- veszteség- vagy túlterheltség-érzés (trauma, katasztrófák, gyász, társas és munkahelyi problémák, feldolgozatlan traumák, félelem, kudarc bűntudat, aggódás, szorongás, magányérzés, de akár túlzott öröm, stb.)
Selye már évtizedekkel ezelőtt megállapította és sokszor hangsúlyozta, hogy az emberek esetében a legfontosabb stresszorok érzelmi eredetűek.
Ami biztosan distresszt okoz szerinte:
- a bizonytalanság,
- az információhiány,
- és a kontroll elvesztésének érzése.
Ezekre – és más, túlzott - hatásokra az egész szervezet „harcolj vagy menekülj” reakcióval védekezik. Ez a mozgósítás közvetlen, valós veszély esetén nélkülözhetetlen az életben maradásunkhoz. Tartós stressz esetén viszont tartósan kénytelen fennállni a szervezet fiziológiai védekező reakciója, mozgósítása, ami szó szerint mindenféle krónikus betegséget okozhat (ezeket nevezte Selye adaptációs betegségeknek). Az embernél tehát például a munkahelyi és anyagi bizonytalanság, a társadalom és jövő kiszámíthatatlansága és problémái, a különböző traumatikus események, katasztrófák, háborúk, illetve a társas kapcsolatok tartós konfliktusai ugyanolyan stresszválaszokat, biológiai stresszreakciókat eredményeznek, mint az állatkísérletekben használt stresszorok.
„Régebbről is ismeretes volt a Cannon-féle vészreakció (az úgynevezett „fight or flight syndrome”), de ezt Cannon csak a mellékvesevelőből származó katecholaminok, főleg az adrenalin felszabadulásával magyarázta. Selye viszont gyorsan felismerte, hogy a katecholaminok rövid felezési idejükkel csak rövid ideig képesek szerepet játszani a vész- és adaptációs folyamatokban, ellentétben a szteroidokkal, amelyek 2–3 óráig maradnak a keringésben – nem is szólva arról, hogy a kortikoidok számos egyéb hatással is rendelkeznek, így például a szív és vérkeringés mellett befolyásolják többek közt az anyagcserét és a gyulladást.”
Selye kísérletei
Ahogy az In vivo című, a kiállításon megtekinthető filmből is kiderül, a különböző stresszorokat Selye laboratóriumi patkánykísérletei során különböző módszerekkel szimulálta, hogy ellenőrizze feltevéseit. Ekkor vált világossá számára, hogy az állat bőrének helyi melegítésének-égetésének következtében, túl hidegben tartás, mesterségesen előidézett fertőzések, kémiai anyagok, hormonok injekciózása, túledzés, mentális stressz következtében (pl. éhezés, intenzív világítás, végtagok lekötözése) is ugyanolyan biológiai reakciók játszódnak le az állat testében: ugyanazon, fent említett szervek károsodnak leginkább.
Selye felismerte, hogy az egyéni tűrőképesség sok mindentől függ, sok mindennel befolyásolható, a stresszorok összeadódva jelentősen súlyosbíthatják a helyzetet, de az egyéni tűrőképesség és alkalmazkodás valamennyire (fokozatosan) fejleszthető is.
Például két patkányt mélyhűtőbe helyezett, melyek közül az egyik állatot előtte két hétig fokozatosan edzette a hideghez (naponta többször berakta rövid időre a hidegre), a másikat nem. Utóbbi nagyon gyorsan elpusztult (szervezetében a GAS jól felismerhető jeleivel), az edzett, fokozatosan hideghez szoktatott patkány szervezetét viszont nem terhelte meg túlságosan az extrém hideg, sokkal hosszabb ideig túlélte a mélyhűtést.
Tanulságok:
- Bizonyos stresszorokhoz és terheléshez (nyilván csak bizonyos egyéni határokon belül) fokozatosan hozzá lehet szoktatni magunkat. A legegyszerűbb, leghétköznapibb, legkézenfekvőbb példa a futás. Aki rendszeres és fokozatos terhelésnek teszi ki magát, annak szervezete lépésről lépésre alkalmazkodik ehhez: izomtömege, tüdő- és szívkapacitása megnő, az izmokban sűrűbb érhálózat keletkezik, felgyorsul az anyagcsere, stb. Szervezete megerősödik, és ezáltal nagyobb teljesítményre képes, és adott feladat teljesítése során kevésbé terhelődik annál, aki nem végez testmozgást. Az ultrafutók 200-300 kilométert is képesek megállás/pihenés nélkül lefutni. Persze – még ha kitágítva is, de - nekik is vannak határaik, rendszeresen előfordulnak emésztési problémák a verseny második felében; EBBEN a történetben például Vajda Zoltán mesél arról, hogy a 273 km-es verseny során a testét érő extrém stressz sajnos gyomorvérzést okozott nála.
- A stressz hatása tartós lehet azután is, hogy a stresszor befolyása megszűnt. Pl. rendszeres mérsékelt edzés hatására tartós haszon a szervek jó állapota.
A fentiekben láthatjuk tehát, hogy a stresszhatások, stresszorok a legkülönbözőbbek lehetnek (és akár pozitív érzelmek, események is), mégis lényegileg azonos élettani/biokémiai változásokat hoznak létre – természetesen egyéni érzékenységtől, edzettségtől, adottságoktól, múlttól függően.
Selye János Életünk és a stressz című könyve 1964-ben jelent meg magyarul, ezzel ajánlotta az olvasóknak: „Ne féljünk élvezni az egész élet stresszét és ne képzeljük azt, hogy ez a szellem erőfeszítése nélkül is sikerülhet.”
Selye 40 éve ment nyugdíjba félévszázados feszített tempójú kutató- és oktatótevékenység után. Felmerül a (költői) kérdés, hogy ha ilyen régóta ismertek az általa felismert összefüggések (sőt, azóta ezekre alapozva egyre fejlettebb technikai eszközök segítségével, egyre egyszerűbb és gyorsabb tudományos összefüggéseket produkálni és az információkat áramoltatni), akkor hogy lehet az, hogy ezeket az ismereteket - és az önismeretet, stresszkezelést, önmagunkkal és másokkal való bánásmódot - nem szívja magába mindenki már az anyatejjel, nem jelentik az általános és középiskolás, de legfőképp a segítő foglalkozásúak - mentálhigiénés és egészségügyi diákok - oktatásának legalapabb-alapját?
Hogy lehet, hogy a gyakorlati, hétköznapi orvoslás nem szorosan ezeken a tanokon alapszik és nem nagyrészt a probléma MEGOLDÁSÁT célzó holisztikus szemléletű stresszkezelésből, önismereti, érzelemregulációs, mentalizációs ismeretekből és az emberek edukálásából áll, hanem ismeretlen összhatású, lavinaelven működő mellékhatásokkal járó vegyszerekkel való tüneti kezelésekből?
Hogy lehet az, hogy aki túlzott vagy hosszantartó stresszt, vagy valamilyen traumát él át, annak nem első dolga segítséget kérni egy lélektani szakembertől az őt érő hatások feldolgozásához?
Stresszkezelési technikákról többször írtam, az autogén tréningről ITT, a mindfulnessről pedig ITT. Az autogén tréning sportteljesítmény-növelésben játszott lehetséges szerepét ITT boncolgatom.
Ki volt Selye János?
Munkássága, eredményei, hatása, jelentősége
A stresszelmélet atyja, Selye János neve elválaszthatatlan a stressz fogalmától, annak felfedezésével szerzett világhírt 29 éves korában. Alkalmazkodásunkat a stresszhez 50 éven át kutatta. Kutatásai az egész világra óriási befolyással voltak, és lendületet adtak az endokrinológia, élettan és az orvostudomány fejlődésének. Stresszelmélete központi szerepet kapott és ma is meghatározó a pszichoszomatikus orvoslásban, a munkaegészségügyben és a pszichoneuroimmunológiai kutatásokban. Felfedezéseinek, kutatásainak jelentőségét mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a mai napig folytatódnak – sőt reneszánszukat élik: most kezdünk rájönni, mennyire fontos téma.
Olyan tudós volt Selye János, aki jóval megelőzte korát és akinek legtöbb megfigyelése az idők során bizonyítást nyert. Az „orvostudomány Einsteinjének” nevezték kortársai. Bár tízszer jelölték Nobel-díjra, egyszer sem ő kapta meg. (1950-ben egy orvoscsoport, a Selye által korábban felfedezett glükokortikoidok „szerkezetének és biológiai hatásának felfedezéséért". Az eljárásról bővebben e tanítványai által publikált cikk 476. oldalán lehet olvasni.)
1700 cikk és 39 könyv szerzője. Több mint 362,000 tudományos munkában idézték eredményeit; 40 PhD tanítványa volt. A doktori címei mellett 43 díszdoktori és 68 tiszteletbeli tudományos címet adományoztak neki; számos város díszpolgára, rengeteg kitüntetés tulajdonosa. A világ minden tájáról érkeztek intézetébe vendégkutatók és publikációit követően a világ minden táján létesültek stresszkutatásra szakosodott kutatóintézetek.
A "The Stress of Life" (Életünk és a stress) és a "Stress Without Distress" (Stressz distressz nélkül) nemzetközi bestsellerek lettek. A majdnem ezer oldalas, számos képpel illusztrált "Textbook of Endocrinology" című könyve volt az első modern, tudományosan megalapozott endokrinológiai tankönyv, 1949-ben, mely számos elismerést váltott ki.
1936-ban publikálta “A Syndrome Produced by Diverse Nocuous Agents” (Károsító tényezőkkel előidézett
szindróma) c. tanulmányát, amelyben kifejtette stressz-elméletét. Leírta az ún. stressz triádot, a stressz hatására kialakuló gyomor-bélrendszeri fekélyképződés, a csecsemőmirigy-zsugorodás (timusz atrófia) és a mellékvese megnagyobbodás (hipertrófia) együttes kialakulásának jelenségét. A stressz, a distressz, az általános adaptációs szindróma, ennek fázisai, az alarmreakció, az ellenállás és a kimerülési szakasz és egy sor általa leírt fogalom a biológiai oktatás szerves részét képezi ma is. Selye kutatásai alapozták meg és elindították el a különböző stresszhatások által kiváltott stresszbetegségek élettani mechanizmusainak vizsgálatát. A stresszelméletből fakad az a következtetés is, mely szerint a stresszel szembeni védekezőképesség megerősítésével elősegíthetjük a betegségek legyőzését.
A stresszválasz leírása során számos igen jelentős endokrinológiai felismerése volt, pl. ő írta le legelőször a hipotalamusz–hipofízis–mellékvese tengely – illetve az adrenalin, noradrenalin - stresszben játszott alapvető szerepét. Új információkkal szolgált a glükokortikoidok agyra kifejtett hatásairól az emlékezetromlással kapcsolatban, és összefüggésbe hozta a demenciákkal és Alzheimer kórral. Megállapításokat tett a kortizol és depresszó összefüggéseiről, a stressz immunszupresszív hatásáról, a stresszhormonok genetikai hatásairól, a stressz és az autoimmun betegségek összefüggéseiről.
„Még szakmai körökben is kevesen tudják, hogy Selye sok más felfedezést is tett: Selyét a szteroidok a stresszreakció miatt foglalkoztatták, hiszen tudta, hogy az adaptációs folyamatban a mellékvesekéreg hormonjai kulcsszerepet játszanak. Selye állította fel körülbelül 70 éve a szteroidok máig is ismert csoportosítását. glükokortikoid és mineralokortikoid neveket is Selye vezette be a tudományos irodalomban, és ő fedezte fel ezek gátló hatását a gyulladás kialakulására állatmodellekben, körülbelül 8–10 évvel korábban, mint ezek klinikai alkalmazásáért egy gyakorló orvos megkapta a Nobel-díjat." A stressz és a szteroidok gyulladásokban játszott szerepét, a glukokortikoidok gyulladást okozó vagy gátló hatását sok éven át vizsgálta.
"Selye másik nagy, mintegy 70 éves felfedezése az emberi stresszfekélyek felismerése az akkor megjelenő klinikai esetek statisztikai értékelése alapján, például a rakétatámadások után, egy-két nap alatt nagyon megnőtt a fekélybetegek száma, és a londoni kórházakba perforált gyomor- vagy nyombélfekély miatt felvett betegek száma megsokszorozódott a második világháború alatt. Részben Selye-diákok és munkatársai kutatási eredményeiből tudjuk, hogy a dopamin nyombélfekély-kialakulás ellen véd, míg a TRH-nak és endogén opioidoknak centrális gasztroprotektív hatása van. Tehát Selye János sokkal többet tett az orvostudományért és gyakorlatért, mint „csak” a stressz felfedezője.”
Selye a kutatómunkában eltöltött fél évszázad alatt a stressz sokoldalú jelenségének vizsgálata során – az endokrinológiai, hormonszabályozási kérdéseken kívül – számos más témával is foglalkozott, pl. a cardiovasculáris betegségek közül sokat tanulmányozta a szívinfarktust és a vele összefüggő érelmeszesedést, a vérrögképződést, trombózist, valamint a szívnekrózist (szöveti elhalást) a stressz összefüggéseiben. Összefüggéseket talált a stressz és a vérrögképződés, illetve a szív-érrendszeri betegségek és a gyulladásos folyamatok között.
Kísérleteket végzett szövetek elmeszesedésével, vérzéseivel (haemorrhagia) kalcium-anyagcserével, az öregedés problémájával, a hízó sejtekkel, szteroid-anesztéziával (mellyel megalapozta az intravánás altatószerek bevezetését), anaflaxiás és egyéb gyulladásokkal, autoimmun betegségekkel (pl. arthritis) stb. kapcsolatban is. Ezen témakörökben is maradandót alkotott - de a stresszelmélet vezérfonala szinte valamennyi munkájában fellelhető.
Munkássága, melyről ITT (9./103. oldaltól) lehet bővebben tájékozódni „legfőképpen azonban arra a humanista gondolkodásmódra van nagy hatással, ami az ember egészségesebb, hosszabb és örömteljesebb életéért folytatja a környezet károsító hatásaival szembeni harcot”.
Selye, az ember
Nagy műveltségű, színes egyéniségű, egyidejűleg két kézzel rajzolni tudó, szuggesztív hatású előadó volt. Legalább tíz nyelven beszélt folyékonyan. Inspiráló és innovatív, mégis szerény személyiség volt, aki kutatóként, iskolateremtőként, emberként és előadóként is mély benyomást tett környezetére és a tudományos világra. Sokak számára példakép: ő a Kutató, a Kreativitás, az Eredetiség megtestesítője. Híres volt analizáló és szintetizáló hajlamáról, az új jelenségek megfigyelésére való fogékonyságáról, intuitív következtetéseiről.
Kutatásait nagy apparátussal végezte az általa alapított montreáli intézetben. Teherbírása és tudása egyaránt legendás volt. Heti hét napon, napi 12 órát dolgozott: reggel 6 órakor már az intézeti dolgozószobájában volt, a hajnali torna, hidegvizes fürdő vagy úszás, és kerékpározás után. Munkamódszeréről ITT és ITT lehet még többet olvasni.
Bár Selye János magánbeszélgetéseiben és előadásaiban is hangsúlyozta a véletlen szerepét kutatómunkájában, élete mottójává az alábbiakat választotta. Ez az idézet az Intézet bejárata fölött fogadta a látogatót:
"Sem témád fontossága,
sem műszereid teljesítménye,
sem tudásod nagysága,
sem terveid pontossága nem pótolhatják
gondolataid eredetiségét
és megfigyelésed élességét."
„Selye János kutatómunkájára pontosan a megfigyelés volt a jellemző, kivételes képességgel rendelkezett, hogy olyan - nem várt jelenségre is felfigyeljen, ami mellett egy másik kutató elment volna, nem vett volna észre. És nagyon sokszor pont ezek a "véletlenszerű" megfigyelések alapul szolgáltak komoly, esetleg több évig tartó kutatómunkának.” – írja egyik tanítványa, Lázár György.
„Számtalan nagy felfedezése — saját bevallása szerint is, — a véletlennek köszönhető. Persze annak a véletlennek, mely csak a „képzett elmét díjazza", ahogyan egyik példaképe, Pasteur mondta.”
Selye úgy gondolta, hogy a biológiai és az orvostudományi kutatások aránytalanul nagy részét töltik ki a redukcionista mélységi vizsgálatok, melyek az embert alkotóelemeire bontva, „szeletenként”, különböző szakemberek által vizsgálják, és így „nem látják a fától az erdőt”, azaz nem juthatunk el az igazi lényünkhöz, az egész, holisztikusan szemlélt emberhez. Ha a mindig apróbb és apróbb részletek kutatása közben elfeledkezünk az egészről, akkor elveszítjük a természetes megfigyelés és az átfogó rendszerezés képességét, s „nem marad más, csupán az élő anyag hamuja”:
„Én mégis úgy látom, hogy bármilyen mélyre hatolunk a biológiai jelenségek finomabb mechanizmusainak megismerésében, mindig szükségünk lesz a régimódi holisztikus (a teljes egészet érintő) szemléletre is.” (Selye János)
Selyének az volt a célja, hogy a stressz-nevelést és stressz-kezelést a megelőző orvoslás részévé tegye. Rámutatott a stresszkezelés fontosságára a nagy népegészségügyi és civilizációs betegségek kezelésében. „Híres stresszelméletét a mindennapok gyakorlatában önmaga és munkatársai életében is alkalmazta. Erre egy példa, ami talán apróságnak tűnik, de mégis rendkívüli fontosságú rohanó világunk idegfeszítő hétköznapjaiban. Selye professzor intézetében minden nap - ebédidőn kívül - délelőtt és délután is kávé, illetve tea szünet volt, amikor is az intézet valamennyi dolgozója baráti beszélgetésre gyűlt össze, így lehetőséget adva a környezetében élőknek, hogy a munka, a kitartó erőfeszítés, a megfeszített munka "stressz"-ét más tevékenységgel vezessék le. Ennek az életmódnak bizonyára nagy szerepe volt abban, hogy Selye professzor minden napját ugyanolyan szellemi és testi frissességgel és ambícióval kezdte el. És ennek az életmódnak volt köszönhető az a termékeny életmű (…), és hogy gondolatai nem vesztek el az idők sodrában. Ha valaki ma, 100 évvel születése után, fellapozza a Citation Index-et, évenként többszáz idézetet talál műveire.”
Életrajza
Selye János osztrák-magyar származású kanadai kutató, belgyógyász, vegyész, egyetemi tanár volt, Komáromban nőtt fel, Rómába és Prágába járt egyetemre, a prágai német orvosi karon 1929-ben szerezte meg orvosi oklevelét, 1930-ban pedig kémiai doktorátusát. 1929-1932 között a prágai egyetemen dolgozott. 1931-ben a Rockefeller-alapítvány ösztöndíjasaként az Amerikai Egyesült Államokban, Baltimore-ban a John Hopkins Egyetemen végezte kutatásait, a következő évben Kanadában a montreali francia McGill Egyetemen lett tanársegéd, majd a biokémia előadója. 1941-ben a szövettani tanszék társprofesszorává választották.
1945-ben megalapította és 1977-es nyugdíjba vonulásáig az Institute of Experimental Medicine and Surgery at the University of Montreal (Institut de Medicine et de Chirurgie experimentale) igazgatója volt. 1945-76-ig emellett az amerikai hadsereg általános sebészeti tanácsadója is volt. 1979-től haláláig az általa alapított stresszkutatással foglalkozó nemzetközi intézet, az International Institute of Stress és a Hans Selye Foundation elnökeként dolgozott. A halála előtti utolsó 10 évben szeretett volna Magyarországra költözni, de ez sajnos nem jöhetett létre. Méltatlan, hogy nem tudott halála előtt hazaköltözni, illetve a híresen pedánsan kartotékozott, 40 kamionnyi könyvtárának – az intézete szívének - fájdalmasan tipikus magyar sztorija.
A világ számos pontján kutatóintézetet, Komáromban egyetemet és kórházat neveztek el róla, kutatóintézete ma is működik.
Aki „találkozni" szeretne Selyével, feltétlenül menjen el a már csak két hétig nyitvatartó kiállításra, és nézze végig az ott bemutatott filmeket. Megéri.
Paradox, hogy a Selye által közel 100 éve felfedezett jelenségnek rengeteg nemzetközi kongresszust szenteltek és szentelnek ma is, rengeteget kutatják, hétköznapi szóhasználatunkban is széleskörűen elterjedt a stressz kifejezés, ugyanakkor tapasztalhatjuk, hogy a köztudatban és a hétköznapi, alkalmazott orvoslásban még mindig nem vert elég erős gyökeret az ezzel kapcsolatos holisztikus szemlélet (lásd fentebb: „csak idegfeszültség”). Legtöbbször nem is veszik számításba vagy elbagatellizálják a jelentőségét, pedig, mint látjuk, mindenre hatással van. Érdemes – és adott esetben életmentő - lenne jóval nagyobb figyelmet szentelni neki és több évtizedes tudásunkat a gyakorlatba átültetve kamatoztatni végre.
Az, hogy kinek miket mond és jelent Selye munkássága, kutatási eredményei, élete, és ki mit szűr le belőlük, egyéni érdeklődéstől, érzékenységtől, előhangolástól függ, én most alábbiakat emelném ki a sokaságból.
Fontos lenne mindenkinek tudatosítani, hogy a lélek (érzelmeink) nem másodlagos mellékszereplője életünknek, amivel csak akkor kell foglalkozni, ha „ordít” (és el akarjuk hallgattatni), hanem MINDENT átható és testi egészségünket, életminőségünket is meghatározó „létfontosságú szervünk”. A reklámipari, public relations és politikai kommunikácós tanácsadók nagyon jól tudják és érzik ezt. És ki is használják, amikor – akár tudattalan – érzelmeinket, indulatainkat, hozzáállásunkat használják fel az ő saját céljaik elérésénél. Legtöbbször anélkül, hogy ezt mi magunk észrevennénk, hiszen aktuális kognitív kapacitásunk (figyelmi terjedelmünk, kapacitásunk, emlékezetünk, kipihentségünk, ráfordítandó időnk, stb.) változó és véges.
De nem csak ők: mindenki próbál úgy élni és cselekedni, hogy a lehető leginkább elérje céljait, miközben lehetőleg mások is profitáljanak belőle vagy legalább ne járjanak rosszul. Legyen az a cél akármi, akár mindannyiunk elemibb érzelmi szükséglete: hogy „szeressenek” minket. Ezért aztán megpróbálunk (automatikusan, biológiailag kódoltan és tudatosan is) úgy viselkedni, hogy „szeretetreméltóak” legyünk. (Pl. találkozáskor mosolygunk, kedvesen próbálunk viselkedni, stb.) Ezt nevezhetjük altruista egoizmusak, vagy ahogy Selye: „önzetlen önzésnek”. (Élj úgy, hogy méltó legyél mások szeretetére.)
Selye úgy gondolta, hogy ez sejtszinten és társadalmi szinten is érvényes, hiszen sejtjeinknek is ugyanúgy együtt kell működni más sejtekkel ahhoz, hogy életben maradjanak, mint ahogy nekünk embereknek is kölcsönösen alkalmazkodnunk kell egymáshoz, a természeti törvényekhez, és az általunk elfogadott társas – és egyetemes erkölcsi - szabályokhoz. Az önzetlen önzés tehát lételemünk, az együttműködés = alkalmazkodóképesség.
Ahogy magunkkal és egymással bánunk (helyesebben bánni tudunk, aszerint, ahogy életünk során megtanultuk – mert ez tanult, tanulható és újratanulható dolog), kihat mindenre, meghatározza életminőségünket, gondoljunk csak bele. De nem csak a miénket, a hozzánk közelállók és a nekünk kiszolgáltatottak (gondozottak, páciensek, kliensek, állataink, stb, kiemelten: gyermekeink) életét is.
Selye nézetei tehát társadalmi szintre is kiterjeszthetők, ő maga is megtette ezt. Nekünk is meg kellene tenni. Átfogó szemléleti reformra van szükség intézményeinkben, legyen az munkahely, oktatás, büntetésvégrehajtás, egészségügy, vagy bármi. Tisztelettel és együttérzéssel (a másik érzelmeit átérzőn, igényeit lehetőségeinkhez mérten figyelembe véve) kellene bánnunk embertársainkkal (aminek alapja, hogy magunkkal is megtanulunk együttérzőek és elfogadóak lenni). A lélek nem másodlagos. Érzelmeink mindent átszőnek és felismerésük, a velük való bánásmód és megfelelő kommunikációjuk finomítható és tanulható.
Vegyük kezünkbe életünk irányítását, és olvassunk a témában. A birtokunkba jutott információkat gondoljuk tovább és használjuk: alkalmazzuk a gyakorlatban is! Tanuljunk stresszkezelési technikákat (pl. autogén tréning, mindfulness, jóga, egyéb relaxációs-meditációs technikák, sport, stb.), fejlesszük önismeretünket pszichoterápia, művészetterápia, vagy bármilyen más módon. Ne feledjük, a legfontosabb stresszorok érzelmi eredetűek.
Stresszkutató intézetek világszerte:
Selye International Institute For Advanced Studies
The American Institute of Stress (Selye volt az egyik alapítója)
International Center For Nutritional Research
The Canadian Medical Hall of Frame
Selye angol nyelvű életrajza
Neuroimmunobiológus tanítványa ÍGY és ÍGY ír Selyéről (angolul)
Fotók Selyéről
Nekrológ a New York Timesban
Felhasznált offline irodalom
Selye János: Életünk és a stress
Selye János: In vivo - A szupramolekuláris biológia védelmében
Selye János: Stressz distressz nélkül
STRESS
