Ítélkezem, tehát (felsőbbrendű) vagyok?
2016. április 22. írta: atestbeszel

Ítélkezem, tehát (felsőbbrendű) vagyok?

14+1 érv az ítélkezés és megbélyegzés ellen - A tudatosság fontossága, 4. rész

1.jpgAz emberek gyakran leszólják, megcímkézik, megszégyenítik a szerintük "a normá(lis)tól" valamiben eltérő, különböző, "más" embereket. Csúfolódás, megbélyegzés, ítélkezés, megvetés (vagy más verbális agresszió) tárgya bármi és bárki lehet. Célkeresztbe kerülhet valaki csoporttagsága miatt, vagy ha viselkedését, valós vagy képzelt tulajdonságát - ami valamiért elfogadhatatlan az agresszor számára (pl. mert feszültséget, félelmet, indulatot, irigységet vagy más negatív érzelmeket kelt benne) - túlzásként, másként, nemkívánatosként, negatívumként, abnormálisként, kórosként állítja be.

Eszerint ha pl. épp szomorú vagy mélyponton van valaki, akkor ő könnyen lehet „negatív”, „érzelmi vámpír”, „mérgező”, „krónikusan boldogtalan”, "savanyú uborka". Ha épp határozott, egyenes és rámenős, akkor „agresszív” „törtető”. Ha érthetetlen a viselkedése, akkor „álszent”, "fennhordja az orrát", „problémás”, „nemnormális” – vagy bármi, ami épp eszünkbe jut. Legnehezebb, legveszélyeztetettebb helyzetben a látványosan vagy köztudottan „mások” (bőrszín, kultúra, szokások, testalkat, testi fogyatékosság, pszichés betegség, stb.) vannak, illetve akik erőszak vagy trauma áldozatává váltak.

Vajon milyen érzelmi működések, kognitív torzítások állhatnak a mások feletti ítélkezés és megbélyegzés mögött? Mik befolyásolhatják benyomásainkat, ítéleteinket? Miért járna hosszútávon mindenki jobban, ha venné a fáradságot és kritikusan, objektíven tekintve - saját és mások - viselkedésére megpróbálna úrrá lenni az automatikus ítélkezési késztetésein?

2.jpg

Miért nem érdemes ítélkezni, címkézni, másokat sértegetni, megszégyeníteni, stigmatizálni (és hogyan csökkenthető mindez)?

1.) Mert kegyetlenség

bárkire rásütni bármit. Azon érzelmek, melyeket az ítélkezés, a lebecsülés, a hibáztatás, a megbélyegzés és más érzelmi bántalmazásformák okozhatnak (pl. szorongás, szégyen, bűntudat, kirekesztettségérzés, stb.), nagyon fájdalmasak. Legalább annyira, ha nem jobban, mint a fizikai erőszak - csak hatásai jóval hosszantartóbbak. Annyira fájdalmasak lehetnek, hogy hosszútávú – és akár tragikus – következményekkel is járhatnak (lásd pl. a cyberbullying áldozatait). Romboló hatásúak, mert alááshatják az önértékelést, önbecsülést, önbizalmat, krónikus stresszként egészségügyi problémákat okozhatnak, megtorpedózhatják az élet bármely területén való helytállást. Az érzelmi-társas stresszorok jelentik számunkra a legfőbb stresszt.

Egy felnőtt nagyobb eséllyel tudja megvédeni magát (ha nem épp ilyen bánásmódhoz szokott), mint a gyerekek. Egy gyerek viszont nem kérdőjelezi meg a felnőttek (család, tanárok és egyéb referenciacsoportok) szavait, hanem szentírásnak tekinti, átveszi, beépíti énképébe - és a kimondott (sőt akár a ki nem mondott) állítás, hozzáállás, címke önbeteljesítő jóslattá és láncreakcióvá válhat, túl magas elvárásokat támaszthat. A megbélyegzett gyerek tragikus esetben kirekesztődhet, izolálódhat, ami számára akár elviselhetetlenül nyomasztóvá válhat. Mindenkire, de a gyerekekre – és a velük való bánásmódra - különösen oda kell ezért figyelnünk.

3_1.jpg

2.) Mert nem tudhatjuk

Sokszor automatikus meggyőződésünk, hogy mi pontosan tudjuk, mi van a másik ember fejében, lelkében. Hosszabb-rövidebb ismeretség után, de akár első látásra is hajlamosak vagyunk megmondani a tutit és lekezelően „diagnosztizálni” a másik embert. Nos, bármilyen tanultak, empatikusak és akár tapasztalt lélekgyógyászok is vagyunk, csak halvány sejtésünk lehet arról, mit miért tesz a másik és legfeljebb megközelíthetjük átérezni, mit élhet át, de soha nem tudhatjuk. Az illetőnél jobban biztosan nem. Akkor sem, ha a mi élményünkre emlékeztet az övé. (Sőt, ekkor különösen óvatosnak kell lennünk.) Nem járunk az ő cipőjében, nem éltük át az ő múltját, az ő érzelmeit.

3.) Sarkított, egysíkú, túlzó, igazságtalan

A kategorizáció és a jelenségek, élőlények, embertársaink csoportosítása (pl. nem, kor, vallás, bőrszín szerint) a világmegértési kísérleteink természetes, szerves része, hasznos az eligazodásban, mások viselkedésének bejóslásában, a felesleges és érdektelen információk kiszűrésében. DE tudatában kell lennünk, hogy ez egy sarkított, egysíkú, torz képet ad, amit folyamatosan korrigálnunk kell, mert általa túlbecsüljük a hasonlóságokat és figyelmen kívül hagyjuk az egyéni, személyes különbségeket.

A sztereotipizálással az egyik probléma, hogy mindenkit egyformának tekint (pl. a nők érzékenyek, melegszívűek, támaszra és vezetésre szorulóak, stb.) és ezek aztán előzetes elvárásokká, társadalmi normaként előírássá, sőt, a társadalmi egyenlőtlenségek igazolásává válhatnak. Pl. az a vélekedés, hogy a nők feladata a másokról való gondolkodás, annak igazolásává vált, hogy megtartsuk a nőket ezekben a szerepekben - "hiszen alkalmasak rá, ez a természetes és egyben elkerülhetetlen helyük". Amikor úgy tekintek valakire, mint egy gyermeteg lényre, akkor ezzel a vele való elnyomó bánásmódot igazolom, racionalizálom. Ez egyéni és csoportszinten is így működik: úgy ad erkölcsi felmentést a diszkriminációra, hogy a jogosság látszatát nyújtja.

A sztereotipizálással kapcsolatos másik fő probléma, hogy nem semleges és objektív, hanem értékelőlogo_jpg-large.jpg implikációkat rejt magában (pozitívat vagy negatívat, enyhét vagy durvát) és ha kialakult, önálló életre kel, gyors ítéletekhez vezet, előítéleteket hív elő és diszkrimináló viselkedést. Az előítéletes, diszkriminatív bánásmód igazságtalan és bántó. Ha a pontatlan, egysíkú, túlzó sztereotípiák alapján (és az ezeket igazoló elvárások teljesítése alapján) ítélünk meg másokat, óriási károkat okozhatunk.

Mindenki ugyanolyan sokszínű és felfoghatatlanul összetett ember, egyedi érzelmekkel, tapasztalatokkal és erősségekkel, mint te vagy én - nem pedig egy névtelen kategória, egy címke, és nem is a megtestesült diagnózis. Ráadásul mindannyian folyamatosan változunk, alakulunk, fejlődünk. Az egy csoportba tartozók nem egyformák, senki nem azonos azzal a csoporttal, aminek tagja, és azzal a kategóriával, amibe belehelyezzük. Mérhetetlenül több annál. Gondoljunk bele, hogy egy embert egy bizonyos tulajdonsága alapján soroljuk egy csoporthoz (pl. ugyanolyan bőrszín, nem, végzettség, vallás, stb.). Az összes ezen kívül létező jellemzője egyedi (vagy maga a csoporttagság okozza).

Ahogy a Játékszabályokban is olvasható, a sokféleség, a különbözőség gyönyörködtet, közösséget erősít, új perspektívákat láttat. Mindenki egyedi értékeket képvisel. Senki értékei nem többek, jobbak, fontosabbak vagy kevesebbek, rosszabbak, érdektelenebbek másokénál.

Az előítéletek, az elfogultság, és az automatikusan aktiválódó sztereotípiák hatásai szándékos  akarattal, kitartó és tudatos odafigyeléssel leküzdhetők - a diszkrimináló viselkedés pedig döntés kérdése.

4.) Butaság

egy bizonyos viselkedés vagy megjelenés (első benyomás) alapján kapásból elítélni/megítélni bárkit. Ennél sokkal összetettebbek és bonyolultabbak vagyunk. Például különböző helyzetekben különbözőképpen viselkedhetünk: bizonyos helyzetekben lehetünk félénkek, máskor magabiztosak, megint máskor akár agresszívak. Mégis hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az emberek aktuális viselkedése a személyes jellemvonásaikat tükrözi (a szociálpszichológia ezt úgy hívja, hogy megfeleltetési torzítás vagy alapvető attribúciós hiba). Sem a viselkedés, sem a megjelenés nem jelzi közvetlenül a belső tulajdonságainkat. Időt és kognitív erőfeszítést igényel viszont több lehetséges körülményt és okot is figyelembe venni, ezért legtöbbször egyáltalán nem foglalkozunk előzetes benyomásaink, ítéleteink felülvizsgálatával. Pedig sokszor akár egyetlen kérdés feltevése elejét venné a félreértéseknek.

5.) Nem-tudatos befolyásoló tényezők is vannak

Arról nem is beszélve, hogy a mi értelmezésünk a mi asszociációinkon alapszik: ugyanaz más szituációban, más szemszög(é)ből nézve teljesen más megvilágítást kaphat. A mi asszociációnkat - főleg félreérthető helyzetekben, de máskor is - rengeteg minden befolyásolja anélkül, hogy tudnánk róla. Például előzetes várakozásaink (elvárási torzítás), egy bizonyos asszociáció aktuális előhuzalozása, kognitív reprezentációink aktuális hozzáférhetősége, érzelmeink, hangulatunk, kognitív kapacitásunk (pl. fáradtság, időhiány), szelektív észlelésünk (észlelési torzítás), stb. Ezek mind-mind alakítják a történtek értelmezését. Azt látjuk, amire számítunk, amit látni akarunk, és amire előhangolódtunk. Benyomásaink hatása pedig még azután is fennmaradhat, ha kiderült, hogy az nem volt helytálló: ha valakit valamilyennek elkönyvelnek, akkor azt nagyon nehéz megváltoztatni – ez a szívóssági torzítás.

6.) Ami kényelmes, nem feltétlenül bölcs is

Harmadik személy véleménye alapján valakit ismeretlenül elítélni… kétségkívül kényelmes, de nem a legokosabb dolog. Hogyan lehetnénk biztosak benne, hogy az illető nem értett-e félre valamit, nem elfogult-e, nem ferdíti el a tényeket akaratlanul (például mert szelektív az észlelésünk és a memóriánk) vagy valamilyen érdekből szándékosan; és minden körülményt figyelembe véve pontosan értelmezi egy másik ember viselkedésének az okait? És hogy mi is így éreznénk és értelmeznénk ugyanazt? De a legfontosabb ebben: miért vennénk át más ítéletét és miért igazodnánk hozzá kritikátlanul, ha mi magunk egyébként nem akarunk ítélkezni? A véleményvezérekkel, referenciaszemélyekkel különösen kritikusnak kell lennünk, mert tekintélyüket hajlamosak vagyunk a tévedhetetlenségükről szóló garanciának tekinteni.

"Olyan világot élünk, amelyben nincsenek csalhatatlan vezetők, és amelyben senki sem lehet egymaga biztos abban, hogy igaza van. Ezért kell a fokozott nyitottság, és a fokozott érzékenység azokra a véleményekre, amelyek pontosan az ellenkezőjét mondják annak, mint amit mi hiszünk."

7.) Nincs mindig igazunk

Ha valamire kigondolunk egy magyarázatot, hajlamosak vagyunk automatikusan azt hinni, hogy igazunk is van – anélkül, hogy esélyt adnánk más okozati, megoldási lehetőségeknek, sokoldalúan tájékozódnánk (a körülményeket figyelembe véve), netán megkérdeznénk róla és meghallgatnánk az érintett fele(ke)t és ezeket együttesen mérlegelve döntenénk. Nem mindig van ehhez kedvünk, illetve nem mindig van erre lehetőségünk és időnk sem - ez megnöveli a gyors (és téves) ítélkezés valószínűségét.

8.) Illúzió

Ha másvalakit leértékelünk, becsmérlünk, megszólunk, attól mi a valóságban nem leszünkwords_hurt.jpg erősebbek, boldogabbak, erkölcsösebbek vagy felsőbbrendűek. Valójában semmitől sem leszünk más embernél felsőbbrendűek vagy alsóbbrendűek. Az az „önbizalom”, amit mások leértékelésével, lekezelésével szerezhetünk, nem igazi önbecsülés, mert mások vélt „fogyatékosságára” épül. Helyzetkontrollunk és hatalmunk illúziója csak addig tartható fenn, míg rendelkezésre áll egy másik, aki felett hatalmat gyakorolhatunk. Az egyenlőség elismerése és a másik tisztelete nem jelenti azt, hogy mi alsóbbrendűek lennénk.

9.) Vakfoltjaink vannak

Az ítélkezés, sértegetés, személyeskedés, megszégyenítés nem arról szól, akiről ítélkezünk - hanem arról, aki ítélkezik. Az áldozat nem felelős az őt bántó ember belső állapotáért, érzelmeiért, viselkedéséért. Senki nem felelős azért, ahogy mások bánnak vele. Senki nem érdemli meg, hogy bántsák. Minden embert megillet a méltóság, a tisztelet, az egyenlő és igazságos bánásmód, és a támogatás-segítségnyújtás. (Igen, még egy bűnözőt is. Amellett, hogy természetesen megfelelően fel kell lépni ellene.)

Az előítélet egyik okaként Adorno a kivetítést jelölte meg: aki nem tud elfogadni saját magában valamit, az ezzel járó (nem-tudatos) belső konfliktust úgy oldja fel, hogy azt másra projektálja, másban véli felfedezni. Ami valamiért elfogadhatatlan az agresszor számára (pl. mert feszültséget, félelmet, indulatot, irigységet vagy más negatív érzelmeket kelt benne), azt másra vetíti. Erről mindig érdemes elgondolkodni, amikor ítélkezési „kedvünkben” találjuk magunkat. (Hogy miért lehet bennünk ilyen késztetés, miért zavarhat egy bizonyos viselkedés minket, miért nem tudjuk elfogadni, stb.)

10.) Önbeteljesítő jóslat lehet

A címkézés sztereotipizáláshoz, előítélethez és diszkriminációhoz vezethet és láncreakciókat, félreértéseket indíthat el. Önbeteljesítő jóslat lehet: az elvárásaink tudat alatt is befolyásolják, alakítják társainkat, hatásukra észrevétlenül megerősíthetik azokat.

479727_4437977982259_1751457048_n.jpg11.) Nem tiszteli a másik felet

A másoktól érkező visszajelzés tükröt tarthat elénk. De az ítélkezésnek, a kéretlen, lealacsonyító kritizálásnak, a teljesen önkényes leszólásnak és minősítésnek, és más érzelmi bántalmazási formáknak nincs semmi közük az egymást tiszteletben tartó és a helyzet konstruktív megoldását célzó nyílt visszajelzéshez, az érzéseink nyílt és őszinte (manipulációmentes) képviseltét közvetítő feedbackhez, az asszertív, problémamegoldásra koncentráló énkommunikációhoz. A kölcsönösségen és együttműködésen - vagy legalábbis egymás iránti tiszteleten - alapuló kapcsolatot a nyílt, őszinte érzelmi kommunikáció és az empatikus megértés (vagy annak őszinte szándéka) köti össze. A megfelelő kommunikáció (és az empátia is általában) tanulható dolog.

12.) Az áldozatok = áldozatok

Akinek valamilyen életvezetési nehézsége, fogyatékossága vagy bármilyen mentális, lelki, testi betegsége, elakadása van, gyógyszert szed, erőszak áldozatává vált, az nagyon gyakran lesz áldozathibáztatás áldozata is, és sokszor a problémája lencséjén keresztül tekintünk rá - holott valójában nem ő tehet róla. Nem ő „vonzotta be”, nem szándékosan „okoz” saját magának problémát, nem „magának köszönheti” és nem „érdemli meg”. Nem azért „negatív” vagy beteg valaki, mert szomorú vagy beteg „akar lenni”,”nem akar meggyógyulni”, „gyenge”, „lusta küzdeni”, szándékosan „önsorsrontó” vagy „nem elég erős”. Akkor sem, ha az illető nem kér segítséget. Akkor sem, ha beleragadt egy állapotba, helyzetbe. Akkor sem, ha nem értjük.

Valójában az áldozathibáztató kliséknek pont az ellenkezője igaz: az illető szenved a hátrányokat okozó másságától, ezért keményen küzd, próbál túlélni, és számos megoldást kipróbál, hogy segítsen magán. Általában mindenki az adott pillanatban tőle telhető legtöbbet, saját maga legjobbját nyújtja a boldogulásáért és jóllétéért: senki nem akar boldogtalan lenni. Mélyen, legbelül senki nem akar szándékosan szenvedni. A gyógyulás, a változás, a pozitivitás, különösen az érzelmek változása (pl. hinni valamiben, "jobban" szeretni vagy megbocsátani), nem megy parancsra – segítség nélkül sokszor annak ellenére sem, hogy „igazán” akarja az illető. Vannak olyan mélyen gyökerező (és nem tudatos) lélektani gócok, melyek akár évekig tartó önismereti (pszichoterápiás) munka és társas támogatás segítségével tudnak egyáltalán felszínre kerülni, és aztán lassan megváltozni vagy oldódni. Vannak olyan esetek is, amikor gyógyszerrel hatékonyabb a kezelés.

A mentális/pszichés betegségek legtöbbjét a környezet és a körülmények (traumák) okozzák, nem pedig veleszületettek és főleg nem megváltoztathatatlanok. Minden második felnőtt személy érintett valamilyen mentális zavarban, legfőbb prediktív faktor természetesen a gyerekkori elhanyagolás és a különböző traumák. Nincs olyan "egészséges" ember a Földön, aki élete során átmenetileg legalább néhányszor ne szorongna valamitől, ne gyászolna épp valamit, ne lennének legalább enyhe PTSD-s vagy szomatoform tünetei,  vagy ne lenne épp valamilyen normatív krízisben. Ezek teljesen normális, emberi, adaptív reakciók bizonyos helyzetekre, történésekre. Viszont az illető ekkor egyáltalán nem biztos, hogy nem viselkedik mások számára "furán", "hülyén", "szokatlanul". Úgyhogy nyugodtan mutogathatunk egymásra, de felesleges.

Mivel azonban a mentális/lelki problémák a köztudatban tabusítottak és sok félreértéssel, dezinformációval, túlzó általánosítással terhelten élnek (pl. gyakran asszociálódnak bűnözéssel), ismeretlenségük, érthetetlenségük félelmet, szorongást kelthet bennünk. Mindez szomorú következményekhez is vezethet: dehumanizációhoz, előítélethez, diszkriminációhoz, agresszióhoz, morális kirekesztéshez. (Láthattuk és láthatjuk ezt egy másfajta csoporttal, a menekültekkel kapcsolatosan.) A tabusítás és a tájékozatlanság pedig ugye egymást generálják.

Szintén félelemmel, zavarodottsággal, szorongással tölthet el minket, hogy ezek a betegségek az emberek legbensőbb, leglényegibb részét: elméjét, gondolatait, érzelmeit - azaz identitását, személyiségét - érinthetik. (Pl. a demenciák.) Ezek nagyon nehéz helyzetek minden szereplőnek. Ugyanakkor tartsuk szem előtt, hogy senki sem azonos a betegségével. A "betegség" pedig valójában nem is egy statikus, egységes állapot, hanem egy kontinuum az egészségestől a legsúlyosabbig; ezen helyezkedik el valahol - változó állapotában - az illető aktuálisan.

Emellett nem is nagyon tudjuk, hogyan beszéljünk a mentális betegségekről, a mentális zavarral élővel, de a pszichés betegségekkel kapcsolatos stigmatizáló, távolságtartó kifejezéseket viszont napi szinten, "csípőből" használunk (depis, őrült, bolond, pszichopata, skizó, nem normális, elmebeteg). Ahogy gondolkodásunk, indulataink, érzelmeink meghatározzák, hogy az aktív szókincsünkből milyen szavakat használunk, a hallott és használt szavak, metaforák, kifejezések is hatnak gondolkodásunkra, hangulatunkra, asszociációinkra. Maga a diagnózis illetve a kifejezés, hogy "beteg" pedig eleve valamilyen szintű alkalmatlansággal, selejtességgel, hendikeppel és/vagy gyengeséggel, esetleg "veszélyességgel" asszociálódik, amit szégyellni, elrejteni kell. Erre rakódik rá az a szemlélet, amit Eleanor Lodgen így fogalmazott meg:

„Az az egyik legnagyobb probléma a pszichiátriával, hogy azt kérdezi: Mi a bajod? ahelyett, hogy azt kérdezné: Mi történt veled?”

13.) Csak segíteni szeretnénk neki?

Ítélkezéssel, hibáztatással vagy tiltással („ne sírj”) nem segítünk senkinek, sőt még negatív érzelmeket és ellenállást is kiválthatunk a másik emberből/ben. Téves elképzelés, hogy ha okoskodó és személyeskedő módon „felnyitjuk a szemét” (azzal, hogy valamilyennek megcímkézzük vagy „diagnosztizáljuk”, megbélyegezzük az illetőt), akkor majd minden jobb lesz. Egyrészt semmi közünk hozzá (hacsak nem kifejezetten megkért rá az illető). Másrészt nem vagyunk mindentudók és tévedhetetlenek. Harmadrészt pedig hiába (gondoljuk, hogy) látjuk mi a „megoldást”, a saját vakfoltjait az illető (és senki) nem láthatja. És (ezért is) általában nem ez a durva szembesítős út vezet a tartós, mély változáshoz.

14.) Tévhitek vezetnek minket (tévutakra)

Van egy olyan sajátosságunk, hogy a belső állapotokat többnyire az ingernek tulajdonítjuk (tévesen) és nem a cselekvőnek. (Eszerint gondolhatjuk, hogy pl. Pisti – a cselekvő - azért kívánta/támadta meg Katit, mert Kati – az inger - kihívóan öltözködött.) Ez az áldozathibáztatás. Fontos megjegyeznünk, hogy

mások belső állapotáért, viselkedéséért nem mi vagyunk a felelősek.

Nem vagyunk felelősek azért, ahogy mások bánnak velünk.

Senki nem érdemli meg, hogy bántsák.

Az áldozathibáztatással dehumanizáljuk a másikat és csak súlyosbítjuk a helyzetét. Pont azért (is) nem, vagy csak sokára – és rettenetes lelki erőfeszítések árán - kérnek segítséget azok, akiknek igazán szükségük lenne rá (mentális zavarral élők, erőszak áldozatai), mert az általános tévhit szerint az emberek maguk tehetnek a bajaikról és nekik is kell azokat megoldani, úgymond „saját hajuknál fogva kihúzni magukat a szarból”. Ezzel a társadalom kívülről is ráerősít a traumaáldozatok amúgy is meglévő alap élményeire, a szégyenre, a bűntudatra és az önvádra. Nem csoda, ha mindenki úgy érzi, el kell rejteni a problémákat, nehogy azok miatt elutasítsák, kinevessék, lesajnálják vagy megszégyenítsék őt.  Rendkívüli bátorság, erő és/vagy szenvedésnyomás kell ahhoz, hogy valaki ilyen körülmények közt segítséget merjen kérni és végigmenjen a gyógyulás útján.

Az igazságos világba vetett (TÉV)hit vezet minket, amikor szemrehányást teszünk egy áldozatnak a szerencsétlenségéért és megvetjük őt. „Mivel a világ igazságos, és mindenki azt kapja, amit érdemel, tehát ők is meg kellett hogy érdemeljék sorsukat. Amit kaptak, az ő hibájuk; ha másképp viselkedtek volna, elkerülte volna őket a balsors” – gondoljuk tévesen, és mondjuk a miniszoknya-viselést hibáztatjuk a nemi erőszakért, nem pedig az elkövetőt. Kényelmes azt hinnünk, hogy rossz dolgok csak rossz/béna/hibázó emberekkel fordulhatnak elő (pl. aki szegény, az lusta vagy nem eléggé motivált a helyzete jobbításában), de nem észszerű. A valóság az, hogy bizony NEM minden velünk történő eseményt tudunk kontrollálni és nem tudunk mindent segítség nélkül megoldani, bármennyire is szeretnénk.

stigma-1.jpg+1: Az együttérzés jobban esik

Az ítélkezés ellentétes az együttérzéssel, az önostorozás pedig az önmagunkkal való együttérzés ellentéte. Az (ön)ítélkezés kívülálló, távolságtartó és felsőbbrendű pozícióból - mondhatjuk, hogy "szülői énállapotból" - megfogalmazott általánosító, túlzó (ön)kritika. Nem „én így érzem magam”-mal, hanem „te ez/az, ilyen-olyan vagy”-gyal kezdődik. (Önmagunkról illetve) a másikról szóló személyeskedő, kritikus, nyíltan vagy burkoltan értékelő általánosító állítást ("pocsékul vezetsz",a gyerekeidtől veszed el az időt”, „te nem akarsz meggyógyulni”, „rosszabb vagy mint egy gyerek”), jóslatot (pl. „úgyis abbahagyod”, "ki fogsz futni a biológiai órádból", „meg fogsz sérülni”) tartalmaz, esetleg rafináltabb módon, kérdésnek álcázva („nem félsz attól, hogy”, „nem szégyelled magad, hogy”). Mivel a másik félben kellemetlen érzéseket kelt (szégyen, bűntudat, szorongás, stb.), az ítélkező emberek nem nyújtanak kellemes társaságot.

Mások ítélkezésmentes elfogadásához és a velük való együttérzéshez önmagunk ítélkezésmentes elfogadásán és a magunkkal való gyöngéd együttérzésen keresztül visz az út. A saját magunkkal szemben támasztott túlzott elvárások, a teljesítménykényszer, az önostorozás, a "soha sem vagyok elég jó" hozzáállás és saját magunk leértékelése tanult dolgok. Az önmagunkkal való együttérzés ugyanígy megtanulható. És az önegyüttérzésen keresztül aztán nemcsak boldogabbak és elégedettebbek leszünk, de másokkal is könnyebben együtt tudunk és együtt merünk érezni.

Megmenteni senkit nem tudunk. De együttérezni, elfogadni, az élményeit érvényesíteni (valóságosként elismerni), igazán odafigyelni az igényeire, melléállni – vagy minimum tiszteletben tartani az egyéniségét, jogait, akaratát - tudatos elhatározással igen. Ez a valódi segítség. Ezen attitűd talaján tud megfelelően meggyökeresedni a (kapcsolati és egyéni) változás és a fejlődés.

"döntéseink érzelemfüggőek. A negatív érzelmekre sokkal érzékenyebbek vagyunk, mint a pozitívakra. Sóvárogjuk a pozitív helyzeteket, de még ennél is sokkal inkább menekülünk a negatív helyzetektől. A múltbeli emlékek által kódolt érzelmek emiatt igen erősen befolyásolják a döntéseinket. Ezért is nagyon fontos az, hogy kellő időt és energiát fordítsunk arra, hogy a benső énünkben feldolgozzuk a múltban minket ért hatásokat, és ne engedjük azt, hogy egy szélsőséges negatív (avagy pozitív) múltbeli hatás kizárja azt, hogy egy adott helyzetben egy adott, igen ésszerű, és helyes megoldást válasszunk."

Néha határozott távolságtartás szükséges

Ha valaki túlságosan leterhel minket érzelmileg (mert ő maga szenved valamitől), akkor bátorítani kell az illetőt, hogy keressen szakszerű segítséget, támogatást – és saját külső-belső erőforrásainkhoz mérten segíteni.

Ha valaki viselkedése számunkra kellemetlen, nemkívánatos vagy bántó, szükségleteink őszinte és nyílt kommunikálásával meg kell húznunk a határainkat. Érzelmeink felismerése és megfelelő kommunikációja is tanulható dolgok.

Az abuzív, erőszakos, lenyomó, lekezelő, hatalmaskodó, fájdalmat okozó, félelemkeltő viselkedést egyáltalán nem szabad eltűrnünk.

you-cant-save-people-you-can-just-love-them-quote-1.jpg

 ****Ha eszedbe jut olyan érv, tévhit (vagy tény), ami nincs a felsorolásban, örömmel olvasnánk a kommentek közt.****

A témában született cikksorozat első része ITT, második része ITT, harmadik része pedig ITT található.

Ajánlott és felhasznált irodalom:

Patricia Evans: Szavakkal verve

Eliot R. Smith - Diane M. Mackie: Szociálpszichológia

Sue Hadfield - Gill Hasson: Asszertivitás

A bejegyzés trackback címe:

https://atestbeszel.blog.hu/api/trackback/id/tr748568750

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Koós Flóra 2017.02.05. 23:37:04

Kedves-tisztelt honlapszerkesztők-írók, nagyszerű a kezdeményezés, irtó fontos a téma, ezekről a dolgokról kell beszéljünk szinte minden egyéb helyett szerintem! Egyetlen hiányérzetem van, bár lehet, h csak ügyetlen vagyok: nem találok neveket, akik ezeket a igazán remek cikkeket írják. Kicsit személytelen így a "találkozás", hisz én adom a nevem. Vagy az sem látszik, csak nekem? És most egy konkrét észrevétel ezzel az ítélkezésről szóló cikkel kapcsolatban: mentálisan beteg tudomásom szerint MINDEN EMBERTÁRSUNK, aki börtönben él, börtönbe kerül. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy felvilágosítsunk, hogy megértessük lehetőleg mindenkivel: az ember együttműködésre hivatott, nem a hierarchia egyre erőteljesebb szorítására, akkor erre is rá kell mutassunk. És még egy: az állatvilág hierarchikus berendezkedése a kialakuló emberfajra is jellemző volt - természetesen - az etológusok szerint. Ugyanők azt is feltételezik, hogy az ember a későbbiekben éppen azáltal vált el az állatoktól, hogy rendkívül erős közösségiség, együttműködés jellemezte a kommunikálni kezdő embercsoportokat, és ezzel együtt gyenge hierarchia. Az emberi élet lényegi programja ezért az egymással levés, a harmonikus együttlét, ezt az bizonyítja legjobban, hogy a legegészségesebbek, legboldogabbak éppen azok közöttünk, akik ebben erősek. Amíg ezt a tételt nem fektetjük le és nem fogadjuk el, nem igazán látszik érthetőnek, ha azt mondjuk: aki másokat le akar győzni, magát teszi tönkre. Aki mások fölé akar kerülni, aki uralkodni akar embertársain, aki bántalmazza embertársait, az BETEG ember. Azért beteg, mert nem eléggé ember. És innen következik mindaz, amit itt olvastam. Köszönettel, üdvözlettel!