Az erőszak megöli a szeretetet. A verésről és az autentikus érzelmek elfojtásáról
2017. november 17. írta: atestbeszel

Az erőszak megöli a szeretetet. A verésről és az autentikus érzelmek elfojtásáról

Interjú Alice Millerrel

3fcc3ceeb471ad80058afa9646aa1d6f.jpgBorut Petrovic Jesenovec Alice Miller pszichoterapeutával készült interjúja az ONA című szlovéniai magazinban jelent meg 2005-ben.  Recski Ágnes fordítását itt találtam, és változtatás nélkül közlöm, mert azt szeretném, ha minél több emberhez eljutna. (Alice Miller korszakalkotó könyvéről, A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatásáról itt található az ismertetőm.)

1. Ön felfedezte, hogy a negyedik parancsolat („Tiszteld atyádat és anyádat”) káros a gyermek egészséges érzelmi élete szempontjából. Sok emberben ez megbotránkozást szül. Hogyan fedezte fel, hogy ennek a „nemes utasításnak” a gyermek manipulálása és alárendelése az egyetlen funkciója?

Alice Miller: A parancsolat nem a gyermek számára káros, hanem később, a felnőtt számára. Minden gyermek szereti a szüleit, és ehhez nincs szükségük a parancsolatra. De amikor felnövünk és felismerjük, hogy szeretetünket kizsákmányolták, hogy bántalmaztak bennünket, képesnek kellene lennünk megtapasztalni igazi érzéseinket, beleértve a haragot is, és nem kellene arra kényszerülnünk, hogy szeressük a szüleinket, akik kegyetlenek voltak hozzánk. A legtöbb ember fél a szüleivel szembeni „negatív” érzéseitől, ezért átviszik ezeket az érzéseket saját gyerekeikre, és ily módon örökössé teszik az erőszak körforgását. Ebben látom én a negyedik parancsolat romboló hatását. Mivel még nem létezik olyan parancsolat vagy törvény, amely megtiltaná a szülőknek, hogy leszármazottaikra zúdítsák haragjukat, a szülőknek még a legerőszakosabb viselkedését is lehet „gyereknevelésnek” nevezni.

2. Ön odáig megy, hogy azt állítja: a negyedik parancsolat fizikai betegségeket is okoz. Hogyan magyarázná meg ezt a kapcsolatot? Okozott ez fizikai bajt az Ön esetében?

AM: Az autentikus érzelmek elfojtása az, ami beteggé teszi az embert. Félelemből fojtjuk el ezeket az érzelmeket. A gyermeknek az erőszakos szülőtől való nem tudatos félelme egész életünkön át velünk maradhat, ha, megmaradva a tagadás állapotában nem vagyunk hajlandók szembenézni vele.

3. Adottnak vesszük, hogy a szülők „szeretik” a gyermekeiket. Sajnos ez az esetek többségében csak egy mítosz. Lehetséges az olyan szeretet, amelyet „csak” alkalmanként fűszereznek „nevelési” szándékú veréssel?

AM: Szülőként tudnunk kellene, hogy az erőszakos nevelés, bármilyen jó szándékú, megöli a szeretetet.

7daedeed4b3fe25933deb0c490e7480b.jpg4. Miért van az, hogy a verés mindig rossz?

AM: A verés mindig a hatalommal való visszaélés. Megalázó és félelmet kelt. A félelem állapota csak arra taníthatja a gyermekeket, hogy bizalmatlanok legyenek és elrejtsék igazi érzéseiket. Azt tanulják a szüleiktől, hogy az erőszak a megfelelő mód a konfliktusok megoldására, és hogy ők rosszak vagy értéktelenek, tehát rászolgálnak a javításra. Ezek a gyerekek hamar el fogják felejteni, miért verték meg őket. Gyorsan alá fogják vetni magukat, de később az életben ugyanezt fogják tenni a náluk gyengébbekkel. A veréssel erőszakra tanítunk. A gyerek teste hosszú ideig tanulja a szülőktől az erőszak leckéjét, és nem várhatjuk el, hogy hirtelen elfelejtse ezt a leckét a vallási értékek parancsára, amelyeket a test amúgy sem ért. Ehelyett megőrzi a verés emlékét.

5. Sok megvetendő cselekedetet követnek el a szülői szeretet nevében. Ön hogyan határozná meg az igazi szülői szeretetet?

AM: Akkor szeretem a gyerekeimet, ha tisztelem õket az érzéseikkel és szükségleteikkel együtt, és megpróbálom kielégíteni ezeket a szükségleteket, amilyen jól csak tudom. Nem szeretem õket, ha nem velem egyenlõ személyeknek tekintem õket, hanem olyan dolgoknak, amelyeket meg kell javítanom.

6. Ön úgy beszél a mi kultúráinkban előforduló gyermekbántalmazásról, mint tabu témáról. Miért van ez így? Mire van szükség ahhoz, hogy megváltoztassuk a dolgok jelen állapotát?

AM: A kérdés tabu, mert legtöbbünket vertek gyerekkorunkban, és nem akarjuk, hogy erre emlékeztessenek bennünket. Gyerekként azt tanultuk, hogy a verés nem árt. Meg kellett tanulnunk ezt a hazugságot a túlélés érdekében. Most, felnőttként, nem akarjuk tudni az igazságot, hogy a verés igenis árt. Érdekes, hogy amikor azt mondjuk az embereknek: „ne verjék a gyerekeiket”, agresszívek lesznek velünk szemben. Még agresszívebbek lesznek, ha ezt mondjuk: „önöket is verték, önök is szenvedtek, amikor gyerekek voltak, önöket is kényszerítették, hogy a túlélés érdekében tagadják meg fájdalmukat”. Inkább megölnének, mintsem elismernék az igazságot és éreznék a fájdalmat, hogy megalázták és nem szerették őket, amikor egy náluk ötszörte nagyobb valaki verte őket. Érthetők ezek az agresszív reakciók. Képzelje el, hogy érezné magát, ha menne az utcán, és egyszer csak egy Önnél ötszörte nagyobb valaki dühösen ütlegelni kezdené, és Ön még csak nem is értené, miért. Egy gyerek nem tudja elviselni ezt az igazságot, el kell fojtania. De egy felnőtt képes szembesülni vele. Felnőttként nem vagyunk annyira egyedül, kereshetünk tanúkat, és olyan tudatossággal rendelkezünk, amilyennel gyerekként nem rendelkeztünk.

7. Ön azt mondja, hogy a gyűlölet jobb, mint a bántalmazó szülők bálványozása, mert az vitalitásunk jele. A szülők vonatkozásában sok ember benne találja magát az öncsalás láncolatának csapdájában (idealizálják szüleiket). Hogyan irányíthatjuk a gyűlöletet, dühöt és haragot a megfelelő célpontra (nem saját magunkra vagy a partnerünkre)?

AM: Meg kell próbálnunk érzelmileg becsületesnek lenni önmagunkkal szemben, és bátorságot találni, hogy szembenézzünk gyermekkorunk valóságával. Sajnos nem sok ember akarja valóban tudni, mi történt életének első éveiben. De úgy tűnik, növekszik a számuk. Néhány évvel ezelőtt az interneten több nyelvű fórumokat nyitottunk „ourchildhood” (gyermekkorunk) címen. Olyan felnőttek, akiket gyerekkorukban bántalmaztak és akik pontosabban meg akarják tudni, mi történt velük és hogyan éreznek ezzel kapcsolatban, biztonságos környezetben oszthatják meg emlékeiket más túlélőkkel, és egyre inkább kapcsolatba kerülhetnek valódi történetükkel. Az együtt érző tanúknak köszönhetően nagyobb érzelmi tisztánlátásra tesznek szert, ami segíti őket abban, ahogyan saját gyermekeikkel bánnak. Természetesen partnerükkel is autentikusabb lesz a kapcsolatuk, ahogy jobban megértik azoknak az erős érzelmeknek az okait, amelyeket korábban elfojtottak.

8. Az egyik legalapvetőbb pszichológiai igazság, hogy azok az emberek, akik gyermekkorukban érzelmileg depriváltak voltak, azaz nem kapták meg a szükséges érzelmi melegséget, egész életükben reménykednek, hogy megkapják a szeretetet, amelyet megtagadtak tőlük. Miért olyan nehéz elfogadni, hogy nem voltunk fontosak senkinek? Sokan inkább öngyilkosságot követnek el, mintsem ezt elfogadják.

AM: Igen, Önnek teljesen igaza van. Egyesek inkább öngyilkosok lesznek vagy szándékosan elfogadnak egy krónikus betegséget, mások meg inkább diktátorok lesznek egész népek felett, vagy sorozatgyilkosok, és megmutatják a többieknek, amit gyerekként tanultak (erőszak, kegyetlenség és perverzió), minthogy elfogadnák korai depriváltságukat. Minél inkább meg volt fosztva a szeretettől valaki gyerekkorában és minél rosszabbul bántak vele, annál szorosabb marad a szüleihez való kötődése, mert azt várja, hátha megváltoznak. Úgy tűnik, beleragadtak a félelmükbe. A megkínzott gyermeknek ez a félelme tesz elképzelhetetlenné bármilyen lázadást még akkor is, amikor a szülők már nem élnek.

9. Ha már a témánál vagyunk, Szlovénia híres a magas öngyilkossági rátáról. Hogyan kezelné ezt a problémát?

AM: Az öngyilkosság mindig a letagadott gyermekkori szenvedés következménye, akárcsak a depresszió. Írtam egy cikket a depresszióról, elolvashatja a weboldalamon. Ebben számos példát hozok fel nagyon sikeres sztárokról, mint például Dalida, a híres egyiptomi énekes, akik életükben mindent megkaptak, amit csak akartak, csodálták õket és híresek voltak. De életük delén depressziósak lettek, és sokan öngyilkosságot követtek el. Mindezekben az esetekben nem a jelentől szenvedtek: gyermekkoruk letagadott traumái tették őket szerencsétlenné, mert tudatosan sohasem ismerték el ezeket a traumákat. A test egyedül maradt ezzel a tudással.

10. Ön szerint mi a helyzet az erkölcsösséggel és az etikával? Miért lesz valaki erkölcsös vagy erkölcstelen?

AM: Soha nem prédikáció nyomán, csak tapasztalásból. Az etikai értékek nem vihetők át szavakkal, még a legszentebb szavakkal sem, csak tapasztalással. Senki sem születik gonosznak. Nevetséges úgy gondolkodni, ahogy a középkorban gondolkodtak az emberek, hogy az ördög egy gonosz gyereket tett a családba, akit veréssel kell megjavítani, hogy tisztességes ember váljék belőle. Egy megkínzott gyerek maga is kínzóvá lesz és kegyetlen szülővé, hacsak gyerekkorában nem talált egy segítő tanút, valakit, aki mellett biztonságban érezhette magát, aki szerette, óvta, tisztelte, és e tapasztalatoknak köszönhetően megtanulhatta, milyen lehet a szeretet. Az ilyen gyerek nem lesz zsarnok: képes lesz tisztelni másokat és együtt érezni velük. Nagyon jelentős tény, hogy ahány diktátor életét tanulmányoztam, egyikük gyerekkorában sem találtam egyetlen segítő tanút sem. A gyermek így felmagasztosította az erőszakot, amelyet elviselt.044b4b026c6d0c214490fdc51b74ae6e.jpg

11. A vallás azt tanítja, hogy bocsássunk meg kínzóinknak. Valóban meg kell nekik bocsátanunk? Egyáltalán lehetséges ez?

AM: Érthető, hogy meg akarunk bocsátani, felejteni akarunk, és nem akarjuk érezni a fájdalmat, de ez nem így működik. Előbb vagy utóbb kiderül, hogy ez egyáltalán nem így működik. Vegyük csak azt a sok szexuális bántalmazást, amelyet egyházi személyek követnek el. Ők megbocsátották szüleiknek a szexuális vagy egyéb bántalmazást vagy a hatalmukkal való egyéb visszaélést. De sokuk mit csinál? Megismétlik szüleik „bűneit”, MERT megbocsátottak nekik. Ha tudatosan el tudnák ítélni szüleik cselekedeteit, nem éreznék a késztetést, hogy ugyanazt tegyék, hogy molesztáljanak és megzavarjanak gyerekeket, arra kényszerítve őket, hogy maradjanak csöndben – mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, nem pedig bűncselekmény. Önmagukat csapják be. A vallásoknak óriási hatalmuk lehet a lelkünk felett, és rákényszeríthetnek az öncsalás különböző formáira. De a legcsekélyebb befolyásuk sincs a testünkre, amely tökéletesen jól ismeri érzelmeinket és ragaszkodik ahhoz, hogy becsületesek legyünk.

12. Elfogadható-e, ha valaki szánalmat érez Milosevics vagy Szaddam Husszein iránt?

AM: Mindig is szántam a gyerekeket, de sohasem egy felnőtt zsarnokot. Ebben a kérdésben néha félreértettek, különösen amikor leírtam Adolf Hitler gyermekkorát. Egyes olvasók nem értették meg, hogy szánalmat tudtam érezni a kisgyermek iránt, de sohasem a felnőtt Hitler iránt, aki éppen azért vált szörnyeteggé, mert tagadta, mennyit szenvedett attól, hogy apja (aki egyébként egy zsidó férfi törvénytelen gyereke volt) kegyetlenül megalázta. (Lásd Kezdetben volt a nevelés). Gyerekként Adolf Hitler persze nem tudta megvédeni emberi méltóságát, de felnőtt korában is önalávető maradt. Egész életében félte és tisztelte az apját, éjszakánként pánikrohamoktól szenvedett, és hatalmas gyűlöletét átirányította minden zsidóra és félzsidóra.

13. Azok bálványozzák a leghevesebben a szüleiket, akik érzelmileg a leginkább depriváltak voltak. Nagyon kegyetlen mechanizmus működik itt, amely nagyon pesszimista életvíziót teremt. Van remény a súlyosan sérültek számára?

AM: Nem hiszem, hogy a nézetem pesszimista. Ellenkezőleg, azt hiszem, hogy ha meg tudjuk érteni, hogyan működik az erőszak körforgása, tudásunkat meg tudjuk osztani másokkal, és együtt tudunk működni az erőszak megfékezésében. De ha azt hisszük, hogy az emberek olyan génekkel születnek, amelyek gonosszá teszik őket, nem tudunk semmit sem megváltoztatni. Jóllehet ez a vélemény rendkívül pesszimista, azon kívül alacsony intelligenciáról tanúskodik, mégis sok úgynevezett intelligens ember is osztja. Sosem kaptam választ arra a kérdésemre, vajon miért kellett olyan sok „genetikailag” hibás egyénnek születnie Hitler uralma alatt Németországban vagy Milosevics alatt Szerbiában. E félrevezető gondolatok oka mindig ugyanaz: az emberek inkább hisznek a génekben, mint hogy meglássák, hogyan bántak velük szüleik, és átérezzék a fájdalmat. De a fájdalom átérzése révén fel tudnák szabadítani magukat az ismétlési kényszertől, és felelős felnőtt emberekké válhatnának. Ez az állítás semmiképpen nem pesszimista.

14. Van remény azok számára, akik nem találnak tanút?

AM: Egy informatív könyv is funkcionálhat tanúként. Minél többet beszélünk és írunk erről a problémáról, annál több tanú lesz elérhető a világon, jól informált tanúk, akik segíthetnek a gyerekeknek, hogy érezzék, tisztelik őket, biztonságban vannak, és segíthetnek a felnőtteknek is igazságuk elviselésében. A tagadás nemcsak ismétlésre ösztökél, hanem rengeteg energiát is felemészt. A következmények: betegségek, étkezési rendellenességek, drogfüggőség.

15. A pozitív gondolkodás éppen olyan káros, mint a vallási parancsolatok, hogy bocsássunk meg és szeressük azokat, akik gyűlölnek bennünket. Kerülnünk kellene a mostanában divatos önsegítő kézikönyveket?

AM: Igen, igaza van. A „pozitív gondolkodás” semmiképp sem gyógymód, mivel az öncsalás egy formája, menekülés az igazság elől, és nem tud segíteni, mert a test jobban tudja. Nemrégiben jelent meg egy cikkem a weboldalamon „Mi a gyűlölet?” címmel. Ebben részletesebben beszélek erről a kérdésről. Ugyanezt teszem legutóbbi könyvemben, amely hamarosan megjelenik az önök nyelvén.

16. Melyek az Ön írásainak politikai következményei?

AM: Igazán jótékony hatásúak lehetnének, ha a politikusok nem félnének szembesülni gyermekkoruk igazságával. Érzelmileg legtöbbjük egy kétéves gyerek színvonalán van, akit sohasem szerettek és tiszteltek azért, aki, érzéseivel és szükségleteivel együtt, még ha némelyiküket csodálták is jó képességeikért. Tagadják a múlt miatti frusztrációjukat, és szavazóik személyében keresik a szerető szülőket. Minél több pénzt kapnak a választási kampányukra, annál inkább érzik úgy, hogy szeretik őket. De mivel ez a „szeretet” sohasem pótolhatja azt a szeretethiányt, amelyet egy szigorú, hideg, követelő és elutasító anya gyermekének kellett elszenvednie, a szeretetért vívott harc sosem állhat meg. És emberek ezrei fizetik meg az árát.

Írásom politikai következményeit még nem sokan értik. Az emberek szívesen tekintik az emberi kegyetlenséget rejtélynek és veleszületett tulajdonságnak. És egyes ideológiák elég jók arra, hogy eltakarják a kegyetlenség tényleges okait. Tudja, mi történt Jugoszláviában, amikor a szerb katonákat felhatalmazták, hogy álljanak bosszút a kicsi korában bántalmazott gyermek letagadott fájdalmáért. Milosevics megadta rá az engedélyt, és ez elég volt. Nem kellett utasításokat kapni a kegyetlenségre, a katonáknak ez benne volt a testükben. Gyerekként évekig ki voltak szolgáltatva a kegyetlenségnek, és sohasem reagálhattak rá. Most ártatlanokon állhattak bosszút azzal az ürüggyel, hogy egy etnikai ügyért harcolnak. Hasonlóképpen, németek milliói, akiket gyermekkorukban veréssel neveltek önalávetõvé, szadista és perverz felnõttekké váltak, ahogy a hitleri rezsim megengedte nekik, hogy így cselekedjenek.

f32c4af5a7721d8ecb05bd2cd4fb28ad.jpgHuszonöt évvel ezelőtt Kezdetben volt a nevelés című könyvemben megmutattam, hogyan nevelték mindazokat a németeket, akik felnőttként Adolf Hitlert követték. Akkoriban az emberek azt gondolták, hogy a gyereket a lehető legkorábbtól kezdve, születése után rögtön verni kell, hogy „tisztességes” ember váljék belőle. Ma, annak köszönhetően, hogy az utóbbi tíz évben egyre behatóbban vizsgálják a gyermeki agyat, tudjuk, hogy az agy szerkezete a használattól függ. Minden ember olyan aggyal születik, amely még nem strukturálódott teljesen, és szükség van legalább az első három évre e folyamat befejeződéséhez. A gyermek agya aszerint strukturálódik, hogy milyen korai tapasztalatok érik (szeretetet vagy kegyetlenséget kap-e). Nem szabad meglepődni tehát, ha azokban az országokban, ahol megengedett és bevett szokás a kisgyermekek verése, elkerülhetetlennek tűnnek a háborúk, sőt a népirtás és a terrorizmus is. Ezért törvényt kell hozni, amely megtiltja a gyermekek testi fenyítését, ahogy ezt egyes európai országok már megtették. Ezek sajnos mind kis országok, a nagyok viszont, mint például az Egyesült Államok, még távol állnak egy ilyen törvény fontolóra vételétõl. 22 államban még a gyerekek fizikai fenyítését is megengedik az iskolákban.

A weboldalról megtudhatja, hogy az otthoni verés és az iskolai botbüntetés még magától értetődő az amerikai nép számára. Ők is kaptak verést és botbüntetést, és most ragaszkodnak ahhoz a JOGUKHOZ, hogy ugyanezt tegyék leszármazottaikkal is. Van azonban remény, hogy ez a fontos weboldal és a többi hasonló előbb-utóbb meghozza a változást. Az úgynevezett „nevelési” célzatú erőszak és a mai „politikai” életünkben fellelhető atrocitások közötti kapcsolatokat már annyian tartják nyilvánvalónak, hogy örökre nem lehet elhallgattatni őket. Egyszer majd mindenki tudni fogja, hogy az emberi kegyetlenség nem veleszületett, hanem a gyermekkorban alakul ki, ott tanulja meg az egyén.

Az első parancsolatnak így kellene hangoznia: „Tiszteld gyermekeidet, hogy később ne kelljen önmagukon belül védőfalakat építeniük a régi fájdalom ellen, és ne kelljen olyan rettenetes fegyverekkel védeniük magukat fantom ellenségekkel szemben, amelyek elpusztíthatják a világot.”

17. Mi a baj a jelenlegi pszichoanalitikus praxissal? Miért „zárták” Önt ki a pszichológiai mozgalomból?

AM: Nem zártak ki a pszichológiai mozgalomból, csak kihívást intéztem hagyományos gondolkodásuk és a gyermekkori szenvedés tagadása ellen. Végül be kellett látnom, hogy e tekintetben a pszichoanalízis sem kivétel. Nagyon jelentős, ahogy Freud Oidiposz történetét felhasználja. Nagyon világosan megmutatja a gyermek elárulását és a szülők védelmének tendenciáját. Mintha Freud elfelejtette volna, hogy először Oidiposz volt szülei áldozata, õk lökték bele a „bűnelkövető” szerepébe. Szülei egészen kisgyerek korában elküldték maguktól. Megvilágító erejű elolvasni Oidiposz valódi történetét. Ezt is megtalálhatja a weboldalamon németül Thomas Grüner tollából.

18. Ön leírja sok igen nagyra becsült modern kori író érzelmi életét. Kit tudna megnevezni hősi példaként, aki sikeresen leküzdötte a szüleivel kapcsolatos traumás konfliktust?

AM: Ez nagyon érdekes kérdés, még senki nem tette fel nekem. Jó ideje keresgélek, de nem találok egyetlen jól ismert írót sem, aki ne hitt volna abban, hogy végül meg kell bocsátanunk szüleinknek. Még ha látják is neveltetésük kegyetlenségét, bűntudatot éreznek, amiért látják. Franz Kafka volt az egyik legbátrabb író ebben a témában, de akkoriban senki nem tudta támogatni tudásában. Ezért bűntudata volt, és nagyon fiatalon meghalt, akárcsak Proust, Rimbaud, Schiller, Csehov, Nietzsche és sokan mások, akik kezdtek ráébredni az igazságra, de megrémültek tőle. Miért olyan nehéz elviselni az igazságot, hogy gyermekkorunkban bántalmaztak bennünket? Miért vádoljuk inkább önmagunkat? Mert önmagunk vádolása megvéd bennünket a fájdalomtól. Azt hiszem, a legrosszabb fájdalom, amelyet meg kell tapasztalnunk ahhoz, hogy érzelmileg becsületesek legyünk, annak elismerése, hogy nem szerettek minket, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. Ezt könnyű mondani, de nagyon-nagyon nehéz érezni. És elfogadni. Megszabadulni attól a várakozástól, hogy a szüleim egy napon meg fognak változni és szeretni fognak. A gyerekekkel ellentétben a felnőttek már meg tudnak szabadulni ettől az illúziótól, ami jótékony hatással lesz saját egészségükre és leszármazottaikra.

Azok az emberek, akik teljes mértékben tudni akarják az igazságukat, meg tudják ezt tenni. És én azt gondolom, hogy ezek az individuumok fogják megváltoztatni a világot. Nem lesznek „hősök”, egészen szerény emberek lesznek, de érzelmi becsületességük egyszer majd kétségkívül le fogja rombolni a tudatlanság, tagadás és erőszak falát. A fájdalom, hogy nem szerettek, csak egy érzés, és az érzés sohasem destruktív, ha arra a személyre irányul, aki a fájdalmat okozta. Még a gyűlölet sem destruktív mindaddig, amíg tudatos és nem másra irányított. De nagyon destruktív, sőt nagyon veszélyes is lehet az ember és mások számára, ha letagadják és bűnbakokra irányítják át.

Borut Petrovic Jesenovec interjúja az ONA című szlovéniai magazin számára készült 2005 júniusában. Forrás: www.alice-miller.com A magyar nyelvű cikket Recski Ágnes fordította, itt találtam, és azért publikáltam változtatás nélkül, mert azt szeretném, ha minél több emberhez eljutna.

Alice Miller korszakalkotó könyvéről, A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatásáról itt található az ismertetőm.

26a345196f537adfbaa7586b6cb37f7d.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://atestbeszel.blog.hu/api/trackback/id/tr9413294213

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.