A szenvedést nem lehet megspórolni
2018. április 02. írta: atestbeszel

A szenvedést nem lehet megspórolni

Álgyógyulás vagy valódi?

12341080_1249370558413176_548796381585770201_n.jpgSzocializációnk során megtanuljuk elnyomni, visszafojtani a “negatív” érzelmeket: már szüleinket, és az ő szüleiket is arra nevelték, hogy fegyelmezetten kell viselkedni, mert nem illik, nem elfogadott ezen érzelmek kimutatása, és nem szabad például nyilvánosan sírni. Mosolyt és vidámságot kell erőltetni magunkra, bármi történjék is belül. A látszat megőrzése és a mielőbbi enyhülés érdekében pedig olyan gyorsan ható, átmeneti energiafelszabadító, tünet- és feszültségcsökkentő, jóérzéseket generáló, “szelepfunkciót ellátó” tevékenységeket tanultunk meg alkalmazni, melyek a fájdalmat és feszültséget ideiglenesen tompítják ugyan, de valós gyógyulással nem járnak.

Félünk. Félünk a sebezhetőségtől. Félünk, hogy kihasználnának, nem fogadnának el, megszégyenítenének, elítélnének, elutasítanának, kinevetnének, kigúnyolnának, kiközösítenének, vagy kritizálnának őszinte érzelmeinkért. Nem akarunk "energiavámpír" címkét kapni. Be akarunk illeszkedni, meg akarunk felelni, "jól akarunk funkcionálni", "kulturáltan viselkedni", “pozitívak akarunk lenni”, nem “lehúzni" másokat. Ezért nyelünk egy nagyot, és a körülöttünk lévőknek azt hazudjuk, “jól vagyunk”.  Hiszen a környezetünk is arra buzdít, hogy “gondolkodjunk pozitívan”, "lépjünk túl" a rossz élményeken, érzelmeinkről nem véve tudomást. Ezekre különböző káros mondások is ráerősítenek, pl. "sírni csak a győztesnek szabad", "egy igazi férfi nem sír", stb. A nőknek jókislánynak, erősnek kell lenniük (mások érdekében is), de a düh kimutatása már nem "nőies"; a férfiak pedig alapból kemények, és nem sírnak, ugye?

A ránk kényszerített szerepek nemcsak a nőket, de a férfiakat is gúzsba kötik. Miközben belül marad a fájdalom, a magány, és az elkülönültség-érzés.

Ha nem vagyunk (teljesen) kapcsolatban érzelmeinkkel, akkor az is kellemetlen érzéseket kelthet bennünk, ha olyasvalakivel találkozunk, aki viszont ki meri mutatni a nehéz élethelyzetekben keletkező érzelmeit (harag, düh, fájdalom, szomorúság, stb.). Nem igazán tudunk vele mit kezdeni, nem tudunk mit mondani, sok esetben ösztönösen és automatikusan megpróbáljuk rávenni az illetőt, hogy “ne legyen szomorú”, gyorsan találjon valami jobbat, valami pozitívat a történetben - és ne hozzon minket zavarba. Ezt tudjuk nyújtani másoknak, ezt adjuk tovább, mert ezt ismerjük, hiszen mi is ezt a “vigaszt” kaptuk másoktól: “gondolj a pozitív oldalára”, “ne sírj”, “nem fáj az annyira”, “katonadolog”, “szedd össze magad”, “találj valaki mást”, “tereld el a figyelmedet”, “foglald el magad”, "temetkezz a munkába", “lépj túl rajta, ne légy szomorú”, “itt egy kis süti, csoki, mindjárt jobban érzed majd magad”, stb.

head-vs-heart.jpeg

Észszerű lénynek szeretjük gondolni magunkat, aki képes érzelemmentes, racionális döntéseket hozni. Ha úgy érezzük, érzelmeink logikátlanok, ha értelem és érzelem ellentétben áll egymással, többségünk az értelmet tartja irányadónak, követendőnek, “magasabb rendűnek”. Elhitetjük magunkkal, hogy az értelmünk irányít minket, és hajlamosak vagyunk érzelmi kérdéseket is “logikus”, “racionális”, értelmi síkon megközelíteni. Ha nem igazán vagyunk kapcsolatban érzelmeinkkel, akkor minél nagyobb az ellentmondás “értelem és érzelem” közt, annál inkább intellektualizálással, tagadással, fájdalmaink elnyomásával próbáljuk csökkenteni a kognitív disszonanciát.

Mintha az érzelmek elnyomása, kontroll alatt tartása, a “keep smiling”, és a hideg fejjel való gondolkodás az erő jele lenne.

Mint mindenki, mi is szeretnénk “elengedni” a fájdalmat, “jól érezni magunkat”, “megnyugodni”, “nem szomorkodni” - csak hát parancsra nem megy. Hiába “akarjuk”. A szomorúság, fájdalom, elveszettség, zavartság, és minden más érzelem is jogos, és a veszteségre adott normális, egészséges reakció. (Írnám, hogy emberi, de az állatok is siratják a veszteségeiket.) Ha lesújtó élmények értek, jogosan érezzük magunkat lesújtva. Ha igazságtalannak érzünk valamit, jogosan vagyunk dühösek. És ami fájdalmas, az fáj. A gyászidőszak tarthat hetekig, hónapokig vagy évekig, de egy dolog biztos: a veszteség okozta seb pusztán akarással, elhatározással, és az érzelmeink elnyomásával, a figyelmünk elterelésével nem fog meggyógyulni.

'Some things in life cannot be fixed. They can only be carried.'

771f2d4cc06df4225695e4b65855e764.jpgA gyászolóknak szóló vigasztalásokat, két csoportra oszthatjuk: amelyek segítenek és amelyek nem segítenek - írja Gyógyulás a gyászból című könyvében John W. James és Russell Friedman. Azokat is a legnagyobb jószándékkal mondják ki az emberek, melyek nem segítenek, de közös jellemzőjük, hogy az értelemre próbálnak hatni, és az érzelmek mellőzésére buzdítanak, pl. “az élet megy tovább”, “jobb neki ott, ahol van”, “boldog élete volt”, “erős vagy, megbirkózol vele”, “találni fogsz valaki mást”, “engedd el”, stb.

Mivel intenzív érzelmek átélésekor az értelemhez szóló tanácsok, kommentárok nem megfelelőek, nem segítenek, sőt, csak fokozzák az alkalmatlanság- és elszigeteltség-érzést, jószándékú ismerőseink csak rontják a helyzetet az ilyen tanácsokkal, megjegyzésekkel. És meggátolják a gyászolót abban, ami a felépüléshez egyedül vezethet: a veszteség okozta fájdalom meggyászolásában, elfogadásában, érzelmei átélésében, kifejezésében és természetes belső folyamatai követésében.

Átmeneti energiafelszabadítók

Amikor érzelmeinket kellemetlennek találjuk, hajlamosak vagyunk olyan tevékenységekbe menekülni, melyek átmenetileg, rövid időre enyhítik a feszültséget, csökkentik a fájdalmat, "örömhormonokat" generálnak, és kicsi gőzt kieresztenek. Ezek sokat jelenthetnek, mert megszabadítanak a kínzó nyomástól, és csökkentik a túl nagy stresszt, fájdalmat és feszültséget.

Előnyük és veszélyük is, hogy azt az illúziót kelthetik, hogy az átmeneti megkönnyebbülés hosszantartó lesz, és a tevékenység örökre megszabadít majd a nemkívánatos érzelmeinktől. Az elnyomott érzelmek viszont sokszor már rövid időn belül visszatérnek, és az adott tevékenységet ismételni kényszerülünk az újbóli megkönnyebbülés érdekében.

Ilyen "átmeneti energiafelszabadító", szenvedéstompító lehet bármi, ami önmagában vagy kis mennyiségben nem káros, vagy akár nagyon hasznos is lehet - mindaddig míg nem az érzelmeink hosszútávú elnyomására használjuk őket. Lehet ez (túlzásba vitt) evés, vásárlás, szex, bulizás, valamilyen tudatmódosító (alkohol, nyugtató, drog, stb), egyéb függőség (pl. workoholizmus, Facebook), sportolás, fantázia (tv, könyvek, stb.)...

Közös jellemzőjük, ha átmeneti energiafelszabadítóként használjuk őket, hogy messzebbre terelnek valós, negatív érzelmeinktől. Levezetjük velük a nyomás és a feszültség egy részét, de mivel nem a valódi (a nyomást és feszültséget okozó) problémára (múltbeli traumák, sérelmek) irányulnak, hatásuk nem lesz tartós.

Tartós hatáshoz, valódi gyógyuláshoz az érzelmeinkkel, és az azokat okozó múltbeli történésekkel való szembenézés, átélés és integrálás - azaz gyászmunka - vezethet.

Lehet depresszió ellen futni, pánikbetegség ellen edzeni - ezek nagyon-nagyon hasznosak és rengeteget jelenthetnek. De ha úgy érezzük, hogy a hatás csak addig tart, míg rendszeresen aktívak vagyunk, és ezért nem tudjuk abbahagyni, vagy pár hét kihagyás után kezdenek visszatérni a régi tüneteink, akkor ott esetleg mélyebb érzelmi-önismereti munkára is szükség lenne a bennünk lévő érzelmi gócok kibogozásához, feldolgozásához.

Honnan tudjuk, hogy ezzel állunk szemben?

Például ha túlzásba visszük az adott tevékenységet. Ha az már magánéletünket, kapcsolatainkat, munkánkat veszélyezteti.

Ha úgy érezzük, "nem tudunk élni e tevékenység nélkül", mert az abbahagyásának érzelmileg kellemetlen következményei lennének. Sőt, esetleg már e gondolatra is összerándul a gyomrunk...

Ha van valami, amiről tudjuk, hogy nem szívesen beszélünk, amire nem szívesen gondolunk, mert ha igen, akkor fájdalmat érzünk - és ezt szeretnénk elkerülni, erről szeretnénk elterelni a figyelmünket.

Feldolgozatlan "ügy" lehet a háttérben, ha igyekszünk elkerülni az olyan témákat, helyeket, tárgyakat, embereket, amik és akik szorongást, bűntudatot, szégyenérzést keltenek, vagy a fájdalmunkra emlékeztetnek minket. Ha túlreagáljuk az ezekkel való találkozást, pl. ha valaki ezeket említi, ingerültek leszünk.

Vegyük például a sportot, mondjuk a futást. Remek dolog futni, kiváló stressz-levezető, "örömhormon"-felszabadító, immunerősítő, növeli a mentális kapacitást, lassítja az öregedést, és még van vagy ezernyi pozitív hatása, ezeket lehetetlen felsorolni. Több futótársamtól hallottam már, hogy ők futásfüggőnek tartják magukat. "Amikor hozzájutok, elvégzem, és energikus vagyok, türelmem szinte végtelen, időbeosztásom uralom, önbizalmam rendben. Amikor nem, lehangolt és fáradékony vagyok, könnyen leszek ingerült, kicsúszik a kezem közül az idő, és rosszabbakat gondolok saját magamról.” - írja egyikük.

Nem ismerem a pontos helyzetet, de lehet, hogy itt valami átmeneti energiafelszabadítóval van dolgunk: ami nem nyújt valódi, hosszútávú megoldást arra az érzelmi problémára, amit elfedünk vele (csak a tünetet "kezeli"). Ha ez egy valódi megoldás lenne, nem okozna "függőséget": x alkalom vagy x év futás után nem térne vissza a rossz hangulat.

Érzelmeink nem múlnak el attól, hogy a szőnyeg alá söpörjük vagy eltompítjuk őket. Elfojtásuk nem segít, hanem épp ellenkezőleg: görcsössé tesz, börtönbe zár, akadályozni fog minket a további lelki fejlődésben és az élet felszabadult élvezetében. És továbbadhatjuk utódainknak is. Ahogy Brené Brown mondja: nem tudjuk szelektíven, csak a negatív érzelmeinket eltompítani. Ha elfojtjuk a negatív érzelmeinket, azok viszik magukkal a pozitívakat is. És "nem tudjuk meggyógyítani azt, amit nem érzünk".

Azok a félelmetes, nemszeretett, "negatív" érzelmek

A fel nem dolgozott negatív érzelmek visszatartása hatalmas energiákat köt le bennünk, ami intenzív stresszt és feszültséget okoz az egész testünkben, és korlátozhatja energiánkat, életkedvünket, elkülöníthet másoktól, illetve különböző betegségeket okozhat. Mint egyre növekvő érzelmi gócokat és feszültségeket, cipeljük őket mindaddig, míg a figyelemelterelés helyett végre vesszük a bátorságot és erőt, hogy szembe nézzünk velük, és tényleg le tudjuk tenni azokat.

Hiába nyomjuk el a kellemetlenségeket, azok kerülőúton úgyis visszaköszönnek, például ismétlődő cselekvésekben és helyzetekben, álmainkban, és különböző szorongásos, depressziós tünetekben.

14224799_1334483679918408_5678806725433885561_n.jpg

Az emberiség egyik legnagyobb ajándéka az érzelmeink átélésének és kifejezésének, megosztásának képessége. Érzelmeink létfontosságú jelzések, azok révén tudunk kapcsolódni másokhoz - és elkülönülni is. A "negatív" érzelmek, bár kellemetlenek, fájdalmasak, érdemes átgondolni, mennyire hasznosak is: negatívak nélkül nem tudnánk (eléggé) értékelni a pozitívakat sem. A hat alapérzelem közül öt "negatív" - nem véletlenül. A kellemetlen érzelmek fontos indikátorai annak, hogy valami nincs rendben, nincs harmónia, nincs boldogság. Konkrétan a túlélésünket, határaink meghúzását segítik. Rossz hangulatban jobban működnek egyes kognitív funkcióink is, pl. emlékezés, felidézés, ítéletalkotás, hazugságfelismerés.

A kellemetlen, "veszélyes" vagy félelmetes érzelmek átélése egy jó lehetőség a szembenézésre, a múltfeldolgozásra, és a felszabadultabb életre. Mi mégis reflexesen tagadjuk és lebecsüljük azokat. Úgy gondoljuk, hogy a boldogsághoz folyamatosan jól kell éreznünk magunkat. Csakhogy amíg a boldogság reményében el akarjuk kerülni a félelmeinket, valójában egyre inkább boldogtalanabbak leszünk. Minél inkább el akarunk kerülni egy gondolatot, annál inkább találkozni fogunk veleHa a nem kellemes érzéseket megpróbáljuk kizárni a tudatunkból, akkor visszatartásukhoz energia kell – és stresszt, nem ritkán fizikai tüneteket (pl. fejfájás, hányinger), hosszútávon pedig betegségeket okozhatnak.

A negatív érzelmek - illetve az érzelmek teljes skálájának - átélése létfontosságú számunkra, ezek adnak értelmet, mélységet és energiát mindennek. Inspirálnak az általuk „rossznak" tartott utak elkerülésére, illetve a „jónak" tartott utak követésére. A fájdalom nemcsak lelkileg fontos védőfaktor: aki nem érez fizikai fájdalmat, az belehal a sok sérülésbe, amit észre sem vesz.

A fájdalmas érzések átélésekor felszabadulunk azok nyomásától, és egy gyógyító, személyiség-integráló folyamat indulhat el. Ha már nem tagadjuk meg a traumatikus, fájdalmas, szorongáskeltő érzelmeinket, hanem átengedjük azokat magunkon, és átengedjük magunkat azoknak, azaz elfogadjuk azokat - és magunkat azokkal együtt - akkor átélésükkel valódibbak, emberibbek és erősebbek leszünk, és közelebb kerülhetünk a saját igazi énünkhöz és belső erőforrásainkhoz. Ez a valódi gyógyulás - és nem a félelmek és fájdalmak elkerülése és elfedése.

"Akinek sikerül átmennie a saját poklán, s aztán kijönni belőle, az egy olyan különös erőt fog megtapasztalni önmagában, hogy úgy fogja érezni, ezek után már jöhet bármi, akármivel képes lesz szembenézni és megküzdeni! És győzni!"

Mit lehet tenni?

29790082_443226266096020_6992536968508500418_n.jpgFigyeljünk a testi jeleinkre, hallgassunk a megérzéseinkre. A test beszél, hallgassunk a testünkre.

Tévhit, hogy jobb nem gondolni és nem beszélni a traumáinkról. Azt az energiát, amit a félelmeink elkerülésére fordítunk, fordíthatjuk az ezekkel való szembenézésre is. Az legalább valóban előre visz. És nem ideiglenes megoldás, hanem egy életre szól.

Legyünk olyan együttérzőek magunkkal, mint a legjobb barátunkkal. Amikor kellemetlent érzünk, figyeljük ítélkezés nélkül.

Meg kell szabadulnunk a fölösleges, fájdalmas és káros társadalmi elvárásoktól. Választhatjuk az elfogadást, az ítélkezés és önostorozás nélküli bátor szembenézést, az elnyomott, félelmetes, kellemetlen érzelmeinkkel. Választhatjuk a sürgetés és megváltoztatási szándék nélküli mindful megfigyelésüket. Ez sokszor nagyon nehéz - de annál pozitívabb lesz az eredmény. Meg kell engednünk magunknak, hogy szabadon átéljünk mindent, amit érzünk. (És megfelelő, társadalom-kompatilis módon kifejezzük.) Vállaljuk fel a sebezhetőségünket, az önmagunk felvállalásával járó kényelmetlenséget, kellemetlenséget.

Ha túl erősek ezek az érzelmek, és úgy érezzük, elárasztanak, túlterhelnek minket, emlékeztessük magunkat, hogy az érzelmek csak érzelmek, a gondolatok csak gondolatok, melyek, mint a felhők, jönnek és mennek. A lassú, mély légzés segít elviselni a nehezen tolerálhatóakat is.29573384_2036197399728292_608224188002219019_n.jpg

Tanuljuk meg megfelelően kommunikálni érzelmeinket. Jussunk el érzelmeink kifejezéséig (pl. valamilyen művészeti tevékenységgel), és lehetőleg a megfogalmazásáig is (szóban vagy írásban, magunknak vagy valaki másnak). Amint ez megtörténik, máris kevésbé lesznek zavaróak: MRI felvételek bizonyítják, hogy az érzelmek megfogalmazása, kifejezése nyugtatja az agy érzelmi központjait (limbikus rendszer, amygdala).

Amikor megfogalmazzuk és átéljük az érzelmeinket, figyeljük, mi zajlik testünkben! Vegyük észre az esetleges izomfeszülést, fájdalmat, viszketést, és egyéb zsigeri érzeteket, szomatikus markereket, testi szenzációkat. Ne a kellemetlenségek csökkentésére törekedjünk, hanem a megértésükre, kifejezésükre, elfogadásukra! Legyünk tudatosak, és legyünk türelmesek magunkkal: gyakorlat teszi a mestert! Ezek az érzetek, érzelmek fontos információkat hordoznak! Kérdezzük meg magunktól, mit mondanak nekünk, mire emlékeztetnek, mikor éreztük ezeket először, milyen történéssel kapcsolhatóak össze. Engedjük, hogy a testünkből és érzelmeinkből bukkanjon fel a válasz, és ne az elménkből. Ebben rengeteget segíthet például az autogén tréning megtanulása is. Kapcsolódj újra magadhoz!

Ha mindezzel nehézségeink vannak, ha elakadtunk, ha nem jutunk egyről a kettőre, ha szeretnénk jobban rálátni a dolgainkra, kérjünk segítséget.

Az átélt traumák rettenetesek, megsemmisítőek, pusztítóak lehetnek. Okkal félünk újraélni azokat az érzéseket. De gondoljunk arra, hogy már túléltük a valós történéseket! Egy biztonságos, megtartó, szakértő, elfogadó környezetben való képzeletbeli újraélés, legyen bármilyen rossz, magánál az eredeti történésnél nem lehet rosszabb. Viszont ez már gyógyít.

Az élet rövid. Ha nem jó így, van lehetőség változtatni!

A bejegyzés trackback címe:

https://atestbeszel.blog.hu/api/trackback/id/tr7413715660

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

A tudomány sosem téved! 2018.04.03. 08:26:48

Érzések? Szeretet? Lélek? Isten?
Ezek a tévedhetetlen tudomány szerint nem is léteznek, mert nem lehet látni őket!

OneBall · http://oneball.blog.hu/ 2018.04.05. 09:47:08

"Észszerű lénynek szeretjük gondolni magunkat, aki képes érzelemmentes, racionális döntéseket hozni. Ha úgy érezzük, érzelmeink logikátlanok, ha értelem és érzelem ellentétben áll egymással, többségünk az értelmet tartja irányadónak, követendőnek, “magasabb rendűnek”. Elhitetjük magunkkal, hogy az értelmünk irányít minket, és hajlamosak vagyunk érzelmi kérdéseket is “logikus”, “racionális”, értelmi síkon megközelíteni."

Ez nagyon népszerű állítás manapság, de kíváncsi lennék hol lehet ilyet tapasztalni, mert akár kisebb, akár nagyobb környezetemben, vagy akár a nagyvilágban szétnézek, pont az ellenkezőjét látom. Hisz manapság tombol a boldogságkeresés, a szerelem mindenek feletti dicsőítése, az, hogy a szívünkre és ne az eszünkre hallgassunk. elég csak felcsapni az FB-t, és dőlnek ránk ezek a mantrák. És a legrosszabb, hogy ez hatásos is, sokkal ritkább, hogy valaki próbálna egy kicsit mérlegelni, vagy gondolkozni, inkább az aktuális érzelmeire, pillanatnyi benyomásaira hallgat. Ami annyiban védhető, hogy ez sokkal könnyebb, mint energiát fektetni a gondolkozásba, és ugye alapállapotban a legtöbben a kisebb ellenállás irányába mozdulnak el. Persze ennek az eredménye is megvan, gátlástalanság, másokon áttaposás, és mások totális ignorálása, csak hogy valaki egy napig jobban érezze magát a "nagy hajszában".
Legjobb példák a nagy szerelmen alapuló házasságok, amik aztán sok esetben pár éven belül válással végződnek, "mert elmúlt...". Ami a legjobb, amikor már felnőtt emberek lesznek újra szerelmesek és hülyülnek meg totálisan, és tesznek tönkre mindent maguk körül egy pillanatnyi, szükségszerűen múló érzésért. Ezekben aztán tényleg rengeteg a racionális döntés és a mérlegelés.

Szóval a kezdeti megállapítással nem igazán tudok egyet érteni, inkább az ellenkezőjét tartom jellemzőnek.
Ami a legrosszabb, hogy az emberek mint oly sok mindenre, úgy még "érezni" sincsenek "megtanítva", de aztán mégis általában ez alapján döntenek.

OneBall · http://oneball.blog.hu/ 2018.04.05. 09:56:27

Persze az előző csak az elmélet volt, a gyakorlat - mint általában - egész más. Hisz jó három évig én is hoztam folyamatban a rossz döntéseket az érzelmeimre hallgatva, ennek a vége egy teljes összeomlás lett, és bár azóta már eltelt öt év, de alig tudtam feldolgozni valamit is a dolgokból, továbblépni meg végképp nem, pedig a fenti tanácsok egy részét már használtam.
Szóval, utólag könnyű okosnak lenni! :)

atestbeszel · https://atestbeszel.blog.hu/ 2018.04.05. 19:23:20

@OneBall: Köszönjük a konstruktív kommentet! :) Az idézett szöveg írásakor pl. a cikkben is emlegetett vigasztaló mondatokra gondoltam (amikor értelemre ható tanácsokkal próbálnak minket vagy próbáljuk magunkat vigasztalni), de lehet gondolni olyanokra is, amikor valaki azt állítja, hogy rá "nem hat a reklámozás, mert ő racionálisan dönt".

De teljes mértékben egyetértek veled (is), mert az ellenkezőjére is van példa!

És talán az is, hogy sok dologban racionálisnak gondoljuk magunkat, pont annak az eredménye, hogy "érezni" nem vagyunk "megtanítva".

atestbeszel · https://atestbeszel.blog.hu/ 2018.04.05. 19:25:12

@OneBall: Van az a mondás, hogy "listen to your heart but take your brain with you" - talán ez a megoldás :)
süti beállítások módosítása