Szocializációnk során megtanuljuk elnyomni, visszafojtani a “negatív” érzelmeket: már szüleinket, és az ő szüleiket is arra nevelték, hogy fegyelmezetten kell viselkedni, mert nem illik, nem elfogadott ezen érzelmek kimutatása, és nem szabad például nyilvánosan sírni. Mosolyt és vidámságot kell erőltetni magunkra, bármi történjék is belül. A látszat megőrzése és a mielőbbi enyhülés érdekében pedig olyan gyorsan ható, átmeneti energiafelszabadító, tünet- és feszültségcsökkentő, jóérzéseket generáló, “szelepfunkciót ellátó” tevékenységeket tanultunk meg alkalmazni, melyek a fájdalmat és feszültséget ideiglenesen tompítják ugyan, de valós gyógyulással nem járnak.

Félünk. Félünk a sebezhetőségtől. Félünk, hogy kihasználnának, nem fogadnának el, megszégyenítenének, elítélnének, elutasítanának, kinevetnének, kigúnyolnának, kiközösítenének, vagy kritizálnának őszinte érzelmeinkért. Nem akarunk "energiavámpír" címkét kapni. Be akarunk illeszkedni, meg akarunk felelni, "jól akarunk funkcionálni", "kulturáltan viselkedni", “pozitívak akarunk lenni”, nem “lehúzni" másokat. Ezért nyelünk egy nagyot, és a körülöttünk lévőknek azt hazudjuk, “jól vagyunk”.  Hiszen a környezetünk is arra buzdít, hogy “gondolkodjunk pozitívan”, "lépjünk túl" a rossz élményeken, érzelmeinkről nem véve tudomást. Ezekre különböző káros mondások is ráerősítenek, pl. "sírni csak a győztesnek szabad", "egy igazi férfi nem sír", stb. A nőknek jókislánynak, erősnek kell lenniük (mások érdekében is), de a düh kimutatása már nem "nőies"; a férfiak pedig alapból kemények, és nem sírnak, ugye?

A ránk kényszerített szerepek nemcsak a nőket, de a férfiakat is gúzsba kötik. Miközben belül marad a fájdalom, a magány, és az elkülönültség-érzés.

Ha nem vagyunk (teljesen) kapcsolatban érzelmeinkkel, akkor az is kellemetlen érzéseket kelthet bennünk, ha olyasvalakivel találkozunk, aki viszont ki meri mutatni a nehéz élethelyzetekben keletkező érzelmeit (harag, düh, fájdalom, szomorúság, stb.). Nem igazán tudunk vele mit kezdeni, nem tudunk mit mondani, sok esetben ösztönösen és automatikusan megpróbáljuk rávenni az illetőt, hogy “ne legyen szomorú”, gyorsan találjon valami jobbat, valami pozitívat a történetben - és ne hozzon minket zavarba. Ezt tudjuk nyújtani másoknak, ezt adjuk tovább, mert ezt ismerjük, hiszen mi is ezt a “vigaszt” kaptuk másoktól: “gondolj a pozitív oldalára”, “ne sírj”, “nem fáj az annyira”, “katonadolog”, “szedd össze magad”, “találj valaki mást”, “tereld el a figyelmedet”, “foglald el magad”, "temetkezz a munkába", “lépj túl rajta, ne légy szomorú”, “itt egy kis süti, csoki, mindjárt jobban érzed majd magad”, stb.

Észszerű lénynek szeretjük gondolni magunkat, aki képes érzelemmentes, racionális döntéseket hozni. Ha úgy érezzük, érzelmeink logikátlanok, ha értelem és érzelem ellentétben áll egymással, többségünk az értelmet tartja irányadónak, követendőnek, “magasabb rendűnek”. Elhitetjük magunkkal, hogy az értelmünk irányít minket, és hajlamosak vagyunk érzelmi kérdéseket is “logikus”, “racionális”, értelmi síkon megközelíteni. Ha nem igazán vagyunk kapcsolatban érzelmeinkkel, akkor minél nagyobb az ellentmondás “értelem és érzelem” közt, annál inkább intellektualizálással, tagadással, fájdalmaink elnyomásával próbáljuk csökkenteni a kognitív disszonanciát.

Mintha az érzelmek elnyomása, kontroll alatt tartása, a “keep smiling”, és a hideg fejjel való gondolkodás az erő jele lenne.

Mint mindenki, mi is szeretnénk “elengedni” a fájdalmat, “jól érezni magunkat”, “megnyugodni”, “nem szomorkodni” - csak hát parancsra nem megy. Hiába “akarjuk”. A szomorúság, fájdalom, elveszettség, zavartság, és minden más érzelem is jogos, és a veszteségre adott normális, egészséges reakció. (Írnám, hogy emberi, de az állatok is siratják a veszteségeiket.) Ha lesújtó élmények értek, jogosan érezzük magunkat lesújtva. Ha igazságtalannak érzünk valamit, jogosan vagyunk dühösek. És ami fájdalmas, az fáj. A gyászidőszak tarthat hetekig, hónapokig vagy évekig, de egy dolog biztos: a veszteség okozta seb pusztán akarással, elhatározással, és az érzelmeink elnyomásával, a figyelmünk elterelésével nem fog meggyógyulni.

'Some things in life cannot be fixed. They can only be carried.'

A gyászolóknak szóló vigasztalásokat, két csoportra oszthatjuk: amelyek segítenek és amelyek nem segítenek - írja Gyógyulás a gyászból című könyvében John W. James és Russell Friedman. Azokat is a legnagyobb jószándékkal mondják ki az emberek, melyek nem segítenek, de közös jellemzőjük, hogy az értelemre próbálnak hatni, és az érzelmek mellőzésére buzdítanak, pl. “az élet megy tovább”, “jobb neki ott, ahol van”, “boldog élete volt”, “erős vagy, megbirkózol vele”, “találni fogsz valaki mást”, “engedd el”, stb.

Mivel intenzív érzelmek átélésekor az értelemhez szóló tanácsok, kommentárok nem megfelelőek, nem segítenek, sőt, csak fokozzák az alkalmatlanság- és elszigeteltség-érzést, jószándékú ismerőseink csak rontják a helyzetet az ilyen tanácsokkal, megjegyzésekkel. És meggátolják a gyászolót abban, ami a felépüléshez egyedül vezethet: a veszteség okozta fájdalom meggyászolásában, elfogadásában, érzelmei átélésében, kifejezésében és természetes belső folyamatai követésében.

Átmeneti energiafelszabadítók

Amikor érzelmeinket kellemetlennek találjuk, hajlamosak vagyunk olyan tevékenységekbe menekülni, melyek átmenetileg, rövid időre enyhítik a feszültséget, csökkentik a fájdalmat, "örömhormonokat" generálnak, és kicsi gőzt kieresztenek. Ezek sokat jelenthetnek, mert megszabadítanak a kínzó nyomástól, és csökkentik a túl nagy stresszt, fájdalmat és feszültséget.

Előnyük és veszélyük is, hogy azt az illúziót kelthetik, hogy az átmeneti megkönnyebbülés hosszantartó lesz, és a tevékenység örökre megszabadít majd a nemkívánatos érzelmeinktől. Az elnyomott érzelmek viszont sokszor már rövid időn belül visszatérnek, és az adott tevékenységet ismételni kényszerülünk az újbóli megkönnyebbülés érdekében.

Ilyen "átmeneti energiafelszabadító", szenvedéstompító lehet bármi, ami önmagában vagy kis mennyiségben nem káros, vagy akár nagyon hasznos is lehet - mindaddig míg nem az érzelmeink hosszútávú elnyomására használjuk őket. Lehet ez (túlzásba vitt) evés, vásárlás, szex, bulizás, valamilyen tudatmódosító (alkohol, nyugtató, drog, stb), egyéb függőség (pl. workoholizmus, Facebook), sportolás, fantázia (tv, könyvek, stb.)...

Honnan tudjuk, hogy ezzel állunk szemben?

Például ha túlzásba visszük az adott tevékenységet. Ha az már magánéletünket, kapcsolatainkat, munkánkat veszélyezteti.

Ha úgy érezzük, "nem tudunk élni e tevékenység nélkül", mert az abbahagyásának érzelmileg kellemetlen következményei lennének. Sőt, esetleg már e gondolatra is összerándul a gyomrunk...

Ha van valami, amiről tudjuk, hogy nem szívesen beszélünk, amire nem szívesen gondolunk, mert ha igen, akkor fájdalmat érzünk - és ezt szeretnénk elkerülni, erről szeretnénk elterelni a figyelmünket.

Vegyük például a sportot, mondjuk a futást. Remek dolog futni, kiváló stressz-levezető, "örömhormon"-felszabadító, immunerősítő, növeli a mentális kapacitást, lassítja az öregedést, és még van vagy ezernyi pozitív hatása, ezeket lehetetlen felsorolni. Több futótársamtól hallottam már, hogy ők futásfüggőnek tartják magukat. "Amikor hozzájutok, elvégzem, és energikus vagyok, türelmem szinte végtelen, időbeosztásom uralom, önbizalmam rendben. Amikor nem, lehangolt és fáradékony vagyok, könnyen leszek ingerült, kicsúszik a kezem közül az idő, és rosszabbakat gondolok saját magamról.” - írja egyikük.

Nem ismerem a pontos helyzetet, de lehet, hogy itt valami átmeneti energiafelszabadítóval van dolgunk: ami nem nyújt valódi, hosszútávú megoldást arra az érzelmi problémára, amit elfedünk vele (csak a tünetet "kezeli"). Ha ez egy valódi megoldás lenne, nem okozna "függőséget": x alkalom vagy x év futás után nem térne vissza a rossz hangulat.

Azok a félelmetes, nemszeretett, "negatív" érzelmek

A fel nem dolgozott negatív érzelmek visszatartása hatalmas energiákat köt le bennünk, ami intenzív stresszt és feszültséget okoz az egész testünkben, és korlátozhatja energiánkat, életkedvünket, elkülöníthet másoktól, illetve különböző betegségeket okozhat. Mint egyre növekvő érzelmi gócokat és feszültségeket, cipeljük őket mindaddig, míg a figyelemelterelés helyett végre vesszük a bátorságot és erőt, hogy szembe nézzünk velük, és tényleg le tudjuk tenni azokat.

Hiába nyomjuk el a kellemetlenségeket, azok kerülőúton úgyis visszaköszönnek, például ismétlődő cselekvésekben és helyzetekben, álmainkban, és különböző szorongásos, depressziós tünetekben.

Az emberiség egyik legnagyobb ajándéka az érzelmeink átélésének és kifejezésének, megosztásának képessége. Érzelmeink létfontosságú jelzések, azok révén tudunk kapcsolódni másokhoz - és elkülönülni is. A "negatív" érzelmek, bár kellemetlenek, fájdalmasak, érdemes átgondolni, mennyire hasznosak is: negatívak nélkül nem tudnánk (eléggé) értékelni a pozitívakat sem. A hat alapérzelem közül öt "negatív" - nem véletlenül. A kellemetlen érzelmek fontos indikátorai annak, hogy valami nincs rendben, nincs harmónia, nincs boldogság. Konkrétan a túlélésünket, határaink meghúzását segítik. Rossz hangulatban jobban működnek egyes kognitív funkcióink is, pl. emlékezés, felidézés, ítéletalkotás, hazugságfelismerés.

A kellemetlen, "veszélyes" vagy félelmetes érzelmek átélése egy jó lehetőség a szembenézésre, a múltfeldolgozásra, és a felszabadultabb életre. Mi mégis reflexesen tagadjuk és lebecsüljük azokat. Úgy gondoljuk, hogy a boldogsághoz folyamatosan jól kell éreznünk magunkat. Csakhogy amíg a boldogság reményében el akarjuk kerülni a félelmeinket, valójában egyre inkább boldogtalanabbak leszünk. Minél inkább el akarunk kerülni egy gondolatot, annál inkább találkozni fogunk vele. Ha a nem kellemes érzéseket megpróbáljuk kizárni a tudatunkból, akkor visszatartásukhoz energia kell – és stresszt, nem ritkán fizikai tüneteket (pl. fejfájás, hányinger), hosszútávon pedig betegségeket okozhatnak.

Mit lehet tenni?

Figyeljünk a testi jeleinkre, hallgassunk a megérzéseinkre. A test beszél, hallgassunk a testünkre.

Tévhit, hogy jobb nem gondolni és nem beszélni a traumáinkról. Azt az energiát, amit a félelmeink elkerülésére fordítunk, fordíthatjuk az ezekkel való szembenézésre is. Az legalább valóban előre visz. És nem ideiglenes megoldás, hanem egy életre szól.

Legyünk olyan együttérzőek magunkkal, mint a legjobb barátunkkal. Amikor kellemetlent érzünk, figyeljük ítélkezés nélkül.

Meg kell szabadulnunk a fölösleges, fájdalmas és káros társadalmi elvárásoktól. Választhatjuk az elfogadást, az ítélkezés és önostorozás nélküli bátor szembenézést, az elnyomott, félelmetes, kellemetlen érzelmeinkkel. Választhatjuk a sürgetés és megváltoztatási szándék nélküli mindful megfigyelésüket. Ez sokszor nagyon nehéz - de annál pozitívabb lesz az eredmény. Meg kell engednünk magunknak, hogy szabadon átéljünk mindent, amit érzünk. (És megfelelő, társadalom-kompatilis módon kifejezzük.) Vállaljuk fel a sebezhetőségünket, az önmagunk felvállalásával járó kényelmetlenséget, kellemetlenséget.

Ha túl erősek ezek az érzelmek, és úgy érezzük, elárasztanak, túlterhelnek minket, emlékeztessük magunkat, hogy az érzelmek csak érzelmek, a gondolatok csak gondolatok, melyek, mint a felhők, jönnek és mennek. A lassú, mély légzés segít elviselni a nehezen tolerálhatóakat is.

Tanuljuk meg megfelelően kommunikálni érzelmeinket. Jussunk el érzelmeink kifejezéséig (pl. valamilyen művészeti tevékenységgel), és lehetőleg a megfogalmazásáig is (szóban vagy írásban, magunknak vagy valaki másnak). Amint ez megtörténik, máris kevésbé lesznek zavaróak: MRI felvételek bizonyítják, hogy az érzelmek megfogalmazása, kifejezése nyugtatja az agy érzelmi központjait (limbikus rendszer, amygdala).

Amikor megfogalmazzuk és átéljük az érzelmeinket, figyeljük, mi zajlik testünkben! Vegyük észre az esetleges izomfeszülést, fájdalmat, viszketést, és egyéb zsigeri érzeteket, szomatikus markereket, testi szenzációkat. Ne a kellemetlenségek csökkentésére törekedjünk, hanem a megértésükre, kifejezésükre, elfogadásukra! Legyünk tudatosak, és legyünk türelmesek magunkkal: gyakorlat teszi a mestert! Ezek az érzetek, érzelmek fontos információkat hordoznak! Kérdezzük meg magunktól, mit mondanak nekünk, mire emlékeztetnek, mikor éreztük ezeket először, milyen történéssel kapcsolhatóak össze. Engedjük, hogy a testünkből és érzelmeinkből bukkanjon fel a válasz, és ne az elménkből. Ebben rengeteget segíthet például az autogén tréning megtanulása is. Kapcsolódj újra magadhoz!

Ha mindezzel nehézségeink vannak, ha elakadtunk, ha nem jutunk egyről a kettőre, ha szeretnénk jobban rálátni a dolgainkra, kérjünk segítséget.

Az élet rövid. Ha nem jó így, van lehetőség változtatni!