„A világ annyira el van baszva, hogy már csak ezek segíthetnek. Az embereknek le kell lassulniuk. Ezekkel a gyakorlatokkal fejleszthető a tudatosságunk, jobban át tudjuk érezni, mi történik velünk” - mondja Marina Abramović meditációszerű technikákat is felhasználó performanszairól, melyekben a saját és közönsége testét használja művészi eszközként, hogy különböző határokat feszegessen és tudatosítson, és hogy átélhessük sérülékenységünket, esendőségünket.

 Az alábbi film végén, 18:20 körül kezdődő megható felvételt biztosan mindenki ismeri. A művész 736 órán át, napi 8 órában ült egy asztalnál 2010-ben. A látogatók leülhettek elé, hogy néhány percig egymás szemébe nézzenek, anélkül, hogy megszólaltak, vagy megmozdultak volna.

A mozdulatlanságot egy alkalommal törték meg: amikor váratlanul beült elé Ulay (Uwe Laysiepen), akivel 12 évig (1976-88-ig) együtt éltek és alkottak, hogy most, 22 évvel szakításuk után először lássák újra egymást.
A film első részében mindketten beszélnek kapcsolatukról, életükről, érdemes végignézni.

Itt egy kis szubjektív összefoglaló Marina performanszairól, tevékenységéről Földes Andrástól a tavalyi londoni performansz kapcsán. És itt van még egy.