„Az idő mindent megold.” „Az idő minden sebet begyógyít.” – szokták mondogatni valamilyen gyász esetén (válás, szakítás, haláleset) azok, akik segíteni szeretnének, de nem tudják, hogyan fejezzék ki magukat igazán támogatóan. És mi sokszor kényelmesek vagyunk és hajlamosak vagyunk ezt elhinni. Ha az „idő” volna annyira mindenható (és kedves), hogy „minden problémánkat megoldaná”, akkor például nem lenne annyi feldolgozatlan gyász okozta testi-lelki elakadás és betegség, és nem lenne olyan ember, aki évek és tízévek múlva is szenved PTSD-től vagy más valamitől (vagy épp elkerüli azt, amitől fél, hogy ne okozzon vele magának szenvedést).
Az idő végtelenül értékes. Ajándék: present. Az egyik, ha nem a legnagyobb kincsünk. Minden megoldásához, elkészüléséhez, kifejlődéséhez kell valamennyi idő. Rengetegszer előfordul, hogy időre, szusszanásra van szükségünk valamihez, pl. gyógyuláshoz, vagy mert elfáradtunk, túlterhelődtünk, félünk, szeretnénk valamit jobban átgondolni, stb. És valóban: az eltelt idő IS segít. Mégpedig rengeteget, mert biztosítja a megfelelő és szükséges kereteket a változáshoz. De nem többet. Önmagában az idő nem „old meg” semmit, hiszen valójában a mi belső érzelmi-gondolkodási munkánk és/vagy testi erőfeszítéseink azok, amiknek hatására - az idő segítségével és előre haladtával - szépen lépegetünk előre, fejlődünk és közben esetleg áthuzalozzuk a neuronhálózatunkat is.
Sokszor indokolatlanul hosszú ideig tologatjuk, halogatjuk a dolgokat, ha valamitől szorongunk vagy perfekcionisták vagyunk. Mindenki, aki halogatott már életében bármit, tudja, hogy emiatt lemaradhatunk dolgokról és súlyosbíthatjuk a korábban még sokkal könnyebben kezelhető, gyógyítható helyzetet.
Néha nem árt emlékeztetnünk magunkat, hogy ha mi magunk nem teszünk semmit, akkor is könyörtelenül, idegesítően azonos (bár szubjektív érzéseim szerint egyre gyorsuló, de ezt még sehol nem támasztották alá) ritmusban telik és csak telik „az a rohadt idő”. És közben minden változik körülöttünk, észrevétlenül mi is. Rajtunk múlik, hogy ezalatt tudatosan építkezünk és cselekszünk-e a saját fejlődésünkért. Hogy megéljük-e a pillanatokat vagy a jövőn és a múlton rágódva elszalasztjuk a jelent.
Fejlődésünket pedig fel is turbózhatjuk tudatos önismereti munkával, stresszkezelési módszerek megtanulásával, pszichoterápiával. NINCS olyan területe az életnek, ahol az önismereti munka, a stresszkezelés ne lenne egyértelműen áldásos hatású hosszútávon, legyen az akár munka, tanulás, sport, gyereknevelés, párkapcsolat és egyéb társas viszonyok, testi egészség, bármi. (Segítő foglalkozásúaknak, az egészségügy és az oktatás területén pedig kötelezővé tenném. Ja és a politikusoknak is.) És ehhez az ön-építkezéshez már elegendő lehet egy olyan könnyen és viszonylag gyorsan elsajátítható, de hatékony módszert kiválasztani, mint akár a mindfulness vagy az autogén tréning.
