Miért éri meg kilépni gondolkodásunk skatulyáiból?
2015. december 18. írta: atestbeszel

Miért éri meg kilépni gondolkodásunk skatulyáiból?

11753263_10154084871883327_9057467813004647967_n.jpgEz az inspiráló rövid film a cikk végén, egy nagyon apró, de az életminőségünket jelentősen befolyásoló, érzelmileg felszabadító változtatási lehetőséget mutat be. A gondolkodás hatalmára, a megszokottból való tudatos kilépés lehetőségére és jelentőségére hívja fel a figyelmet. A filmben elhangzó beszédrészlet David Foster Wallace író „This is water” című, egész világon népszerűvé lett, sokat idézett szövegéből való, melyet 2005-ben a Kenyon College diplomaosztó ünnepségén adott elő a végzősöknek útravalóul. Érdemes végignézni.

Bár klisészerűen nyilvánvaló, mégis érdemes újra és újra emlékeztetni magunkat, és mélyebben belegondolni, hogy „nem csak az én szükségleteim léteznek”, mások szempontjából pedig ugyanúgy az ő sajátjuk a legfontosabb. Bizonyos részben mi döntjük el, hogyan érezzük magunkat ebben a világban, és mit teszünk azért, hogy (magunk és mások számára is) jobb legyen. Mi magunk döntjük el percről percre, hogyan próbáljuk látni a körülöttünk lévő világot - benne pedig „az utunkban lévő” más embereket, az ő egyedi múltjukkal, jelenükkel, gondolkodásukkal, saját terheikkel. Akik egyébként ugyanolyan érző, életcélokkal rendelkező emberek, mint mi vagyunk.

gandhiji_s_three_monkeys_r2.jpgDönthetünk úgy tudatosan, hogy - a megszokott automatizmusunkból, komfortzónánkból kilépve - érzelmileg nem határoljuk le magunkat teljesen hermetikusan másoktól, hanem egy kicsit nyitottabban, odafigyelőbben, (együtt)érzőbben tekintünk magunk köré. Ha mindenki - kicsit kitekintve az „alapbeállított” egocentrizmusból - próbálná szem előtt tartani mások ember-ségét, szempontjait is, kevesebb bosszúság és stressz érné őt magát - és környezetét is. És ez (vissza)hat mindenkire.

Az emberekkel való bánásmód önbeteljesítő jóslatként hat: ha bizalommal viseltetünk mások iránt, nagy eséllyel elősegítjük a felénk irányuló bizalomteli viselkedést. Én-az kapcsolat helyett választhatjuk az én-őt. Ha például a pénztárnál való fizetéskor nem telefonálunk, hanem a pénztáros szemébe nézünk, és őt is érző embernek tekintjük (nem pénztáros robotnak vagy hasznos biodíszletnek), máris mindketten jobban érezzük magunkat. A proszocialitás és a (megfelelően jó) társas kapcsolatok csökkentik a stressz szintjét, ezáltal rengeteg pozitív hozományuk van. Nemcsak a neuroendokrin rendszerünkre, de - bármilyen utópisztikusan hangzik - génexpressziónkra  is jótékonyan hat, sőt, akár utódainkra is.

Ha mindenki odafigyelne a másik szempontjaira, nem fordulhatna elő, hogy nem vesszük figyelembe - vagy legalább nem mérlegeljük - mások szempontjait. Könnyebben menne a kommunikáció, kevesebb lenne az ítélkezés, a téves attribúció, és az emberek kevesebbszer eresztenék le a redőnyt[1] és fordulnának el közönyösen mások nyilvánvaló szenvedését látva, mondván, hogy az már „nem az én dolgom” vagy „engem nem érint” vagy "megérdemli a sorsát, mert...".

Amiről itt most szó van, az a decentrálás, mely egy kb. 10 éves korig kialakuló kognitív képesség. Azt jelenti, hogy amikor kapcsolatba kerülünk valakivel, akkor elhagyjuk azt a nézőpontot, hogy „én vagyok a világ közepe” és erőfeszítést teszünk, megpróbáljuk az ő szemével is nézni a helyzetet, önmagunkat és a világot. Egy jelenség, egy helyzet egyidejűleg több szempontból is mérlegelhető, és mindezek a szempontok egyidejűleg is érvényesek lehetnek – tehát viszonylagosak. Ahány ember, annyiféle nézőpont - a mi nézőpontunk pedig CSAK EGY a lehetséges nézőpontok közül. Ha ezt tudatosítjuk, annak felszabadító és boldogsággeneráló hatása van életünkre.

Menj közelebb, merj érezni!

A decentrálás, azaz a többszempontú gondolkodás, az apátia, a közöny megszüntetésének lehetősége, nem csak egyéni (személyközi), de társadalmi szinten is. A szociális nézőpontváltás és az Egyetlen_Abszolút_Igazságba vetett hit leomlása lehetővé teszi többféle nézőpont egybevetését, rugalmas együttműködést másokkal, közös szabályok megértését, jobb önreflexiót és mentalizációt, az ambivalencia, a sokszínűség elfogadását, nagyobb toleranciát…  - és ez már az együttérzés és empátia előszobája.

fb_img_1434091163290.jpgHa egy olyan ideális világban élnénk, ahol mindenki tudatosan úgy döntene, hogy a lehető legtöbbször figyelembe veszi mások nézőpontját, jobb lenne az egymás közti kommunikáció, több lenne az emberség, a humanizmus, a szolidaritás, az altruizmus és a többszempontú, kritikus gondolkodás - kevesebb a mások érdekein, igényein, életén átgázoló arrogáns önérdekűség, kevesebb lenne az agresszió, a kirekesztés, gyűlölködés és a gyökértelenségérzés, a közösen elért eredmények kisajátítása, a síró kisgyerekek vigasz nélkül hagyása… és még sorolhatnánk a végtelenségig. Gondoljunk csak bele, mi minden változna, ha mindenki próbálna belegondolni a másik ember helyzetébe!

Mások szempontjainak ítélkezés nélküli elfogadásához sokkal könnyebben eljutunk, ha ezt először magunkon gyakoroljuk. A mindfulness - az utóbbi években egyre nagyobb teret nyerő technika, gondolkodásmód, szemlélet, melynek lényege egy elfogadó, ítélkezésmentes, együttérző attitűd kialakítása – tökéletes módszer lehet ehhez.

Popper Péter pszichológus egyik előadásában, azt mondta, hogy az indiaiak szerint csak kollektív karma van: vagy az egész emberiség üdvözül vagy az egész emberiség elkárhozik. Ezért kellene jobbá tenni a világot - és ezt nem lehet másképp megcsinálni, csak ha magunkat tesszük jobbá, magunkat tökéletesítjük morálisan, szellemileg. Ezért fontos a békés, elfogadó, megértő attitűd, és az örök ítélkezés, gyalázkodás feladása. Ez az egyetlen lehetőség a kollektív karma javítására, így lehet csak elkerülni a kollektív veszélyt.

Kiléphetünk nézőpontunk skatulyáiból

Hatalmunkban áll még egy abszurd, lassú, idegőrlő, türelempróbáló, frusztráló helyzetre is tudatosan másképp tekinteni – hangzik el a filmben. Kezünkben a lehetőség, hogy más perspektívából tekintsünk az emberekre és úgy döntsünk, hogy elvonatkoztatunk a saját nézőpontunktól és beleképzeljük magunkat a körülöttünk lévők helyzetébe. Akkor is, ha épp más bőrszínnel rendelkeznek, vagy más a szexuális orientációjuk, esetleg más vallásúak. Mások fölényes megvetése, elítélése, esetleg dehumanizálása, tárgyiasítása, és a saját akaratunk rákényszerítése helyett – és igen, fontos, hogy a stressz ellen is - és a merev távolságtartás helyett megtehetjük, hogy szándékosan átállítjuk a belső váltónkat, és elképzeljük, hogy annak az „idegesítő” idegennek milyen élete (sikerei, kudarcai, félelmei, vágyai, stb.) lehet...

Ez sokszor nehéz, akaratot, erőfeszítést igényel, és persze nem is mindig sikerül, nem mindig van erőnk hozzá. El kell hozzá hagynunk a robotpilóta-működésmódot, az önvédelmi automatizmusokat, a megszokást, a rutint, a „járt utat”, azaz a kihívás-, erőfeszítés-, kockázatmentes és biztonságos akol-meleget, a komfortzónánkat. Ugyanakkor bármiféle fejlődést csak a komfortzónánk elhagyásával érhetünk el. :) "Stressz nélkül nincs élet”, azaz „Ne féljetek élvezni az egész élet stresszét, és ne képzeljétek, hogy ez sikerülhet a szellem erőfeszítése nélkül is”. [1]

Ez a valódi szabadság, mert te döntesz. Eldöntheted, hogyan viszonyulsz másokhoz, hogyan próbálod látni őket. Tudatosan dönthetsz arról, minek van számodra jelentősége, minek nincs; mi a fontos - és mi nem. EZ az igazi szabadság. Ez egy alternatíva a gépiesség, az automatizmus, az alapbeállításunk, az ego(centr)izmus ellen. A valódi iskolázottság valódi értéke, melynek semmi köze a tárgyi tudáshoz. Ez egy olyan tudatosság, amire újra és újra emlékeztethetjük magunkat. – mondja a narrátor.

Nézzétek meg a filmet, ott mindez átélhetőbb és jobban hangzik (bár nem tökéletes fordítás, de én sem tudok jobbat :)).

teljes This is water című beszéd, még több értékes gondolattal és tanulsággal (angolul) elolvasható ITT.

[1] „1944 márciusában felemelt karral kellett végigvonulnom a városon. Bámészkodós, magamnak való kölök voltam, lemaradtam a sorból, az öregek, a nők, a gyerekek közül, néztem föl a házakra, próbáltam elkapni az emberek tekintetét, színtiszta kíváncsiságból, nem volt a szememben semmi vád, és az emberek szinte kivétel nélkül elkapták a tekintetüket, és leengedték a redőnyt. Az a hang, a redőnyök hangja rendkívül felzaklatott.

Azóta mondogatom magamnak és másoknak is: azt kéne elérni, hogy az emberek ne eresszék le a redőnyt. Amihez gondolkodni kell, agykérget használni. Nem igaz, hogy a demokrata nem fél – én demokratának vallom magam, mégis félek. A demokratát az különbözteti meg a nem demokratától, hogy mérges arra, ami miatt félnie kell, és megpróbálja leküzdeni a félelmét.” (Ranschburg Jenő)

[2] "Azoknak ajánlom e könyvet, akik nem félnek élvezni az egész élet stressét, és nem képzelik, hogy ez sikerülhet a szellem erőfeszítése nélkül is." - ezzel ajánlotta Selye János Életünk és a stress című könyvét.

A bejegyzés trackback címe:

https://atestbeszel.blog.hu/api/trackback/id/tr617721110

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása