A törött tárgyak nemesfémmel történő restaurálása a távol-keleti országokban egy külön művészeti ággá vált, a neve Kintsugi vagy Kintsukoroi. (Jelentése: arannyal összeilleszteni). Van abban számomra valami megrendítő és felemelő, hogy a tökéletlenné vált tárgy törött repedéseit arannyal töltik meg...
“Miután a ragsztáshoz használt lakk az urushi megszáradt, a csésze, vagy kanna már használható lenne, de ezután (...) kerül rá a szintén lakkban elkevert aranypor, ami szándékosan elnagyolt formában emeli ki a javítás vonalát, új textúrát (tájat - keshiki) adva az eredeti kerámiának. A csésze újra ragasztása ebben az értelemben tehát nem restaurálás, hanem új darab életre hívása.”
“Természetesen a dolog nem is lenne igazán japán, ha nem állna mögötte valamelyik filozófia. Az, hogy az edények így sokkal különlegesebbek, egyedibek lettek, ezzel mindenki egyetérthet. A kintsugi mögött álló gondolatokat gyakran rokonságba hozzák a wabi-sabi filozófiával, ami a tökéletlenséget, a hibás dolgokat fogadja el, illetve a japánoknál csak növeli egy tárgy értékét, ha használatából eredő kopások találhatóak meg rajta. Ezért is gondolják úgy, hogy egy arany-helyreállítással nem rontanak az eredeti tárgy értékén, sokkal inkább továbbírják a tárgy történetét.”
Nem kidobják tehát a törés, repedés miatt “selejtessé”, funkciótlanná, használhatatlanná vált edényeket, hanem megjavítják. És az új darab nemcsak újra használható és gyönyörű lesz, de teljesen egyedi is, mely sérülésével és annak javításával már sokkal nagyobb értéket képvisel, mint egy sima, hibátlan, akár pótolható tucattermék. A nemesfémmel történő javítás “megnemesíti”: a javított darab az időt végtelenné tágítva magán hordozza nemcsak saját, egyedi történetét, de tökéletlenségét is, melyet nem elrejteni próbálnak, hanem a javítás után különleges, hozzáadott, másképp meg nem szerezhető értéket képvisel. Így lesz a tökéletlenségből és a múlt töréseiből többletjelentéssel bíró, a javított darab szerves részét képező érték.
Ahogy a mi saját, feldolgozott traumáink, gyászaink, begyógyított-begyógyult sebeinkből is.
Állítólag Hemingwaytől származik a mondat, hogy
“a világ mindenkit megtör, de sokan a törés helyén megerősödnek” (The world breaks everyone and afterward many are strong at the broken places).
Az pedig nem tudom honnan, hogy
“A tökéletlenség a szabadság egy formája.” (Imperfection is a form of freedom).
Szerintem érdemes ezeken és a wabi-sabin elmeditálni egy picit. (És akár asszociálni az aranyfogaktól a land art műveszetig (alábbi fotók), a Terminátoron, Jamie Oliver wabi-sabi főzésfilozófiáján, a peacemakeren és mellráktúlélők műtéti hegeiket eltakaró tetoválásain keresztül az akcióhősök sebeire és még rengeteg másra.)
Ahogy a mesékben, mítoszokban, eposzokban és egyéb történetekben, melyekben a megpróbáltatásokkal, küzdelmekkel, kritikus életeseményekkel való szembenézés után nemesebbé válik a főhős, a valóságban is vannak olyanok, akik egy traumával, krízissel való megküzdésből nem szimplán a veszteség elfogadásával és élettörténeti narratívába való integrálásával, azaz felépüléssel (reziliencia), de a trauma előtti működésmódjaikat felülmúlva, pozitív személyiségváltozásokkal és egyéb hozadékokkal jönnek ki. Azaz a traumatikus tapasztalatokból (sérülések, balesetek, betegségek, erőszak átélése, szeretett személyek, egészség illúziójának, társ vagy a munkahely elvesztése, természeti katasztrófák, háború, stb) való felépülés “mellékhatásaként” jelentést találnak a szenvedéseikben és “hátrányból előnyt” kovácsolnak. Ez a poszttraumás növekedés (PTN).
Ahogy a traumatikus események és az átélt distressz megrendítik és felboríthatják ezeket, a PTN ugyanúgy kihat az énképre-önértékelésre, megküzdési módokra, világképre, életfilozófiára, emberi kapcsolatokra. A traumafeldolgozáskor történő gyászfolyamat során kognitív, pszichológiai és egzisztenciális újraértékelés történik: az egyén képes lesz elengedni korábbi - önmagáról és a világról alkotott - sémáit, céljait, elképzeléseit, életfilozófiáját, melyek az átéltek hatására megkérdőjeleződtek, összeomlottak, elérhetetlenné és érvénytelenné váltak.
Konkrétan: új értelmet találhat az életben, azt újragondolva tudatosabban priorizálja, mi igazán fontos és mi kevésbé. Új célokat és lehetőségeket ismerhet fel, melyek különböző változtatásokra sarkallják (pl. munkahelyváltás, pályamódosítás, segítő foglalkozás választása, stb). Mélyebb, jelentéstelibb kapcsolatai lesznek. Nyitottabbá és elfogadóbbá válhat, növekedhet benne az empátia és altruizmus. Jobban odafigyelhet egészségére. Jobban megbecsülheti (hála) az életét és abban az apró dolgokat. Növekszik önismerete. Sérülékenyebbnek, de ezzel együtt erősebbnek, ellenállóbbnak, magabiztosabbnak, bölcsebbnek is érzi magát, és pszichológiailag immunisabbnak: “ami nem öl meg, az erősít”, mert “történhetnek és történnek is rossz dolgok, de ha ezt képes voltam megoldani, akkor bármit képes leszek kezelni a jövőben".
Minél kevésbé elnyomni és elkerülni próbálja valaki a traumatikus eseménnyel kapcsolatos érzelmeit, minél inkább elfogadóan (wabi-sabi, mindfulness) és együttérzően viszonyul azokhoz, és minél aktívabban próbálja feldolgozni, annál nagyobb eséllyel tapasztalhat meg poszttraumás növekedést.
A feldolgozás és a traumával való megküzdés hosszas folyamat és nem is lineárisan halad. Kulcsa, hogy az illető társas támogatást keressen és megpróbáljon minél nagyobb hangsúlyt fektetni az önfeltárásra, azaz a történtekkel kapcsolatos gondolatok, de főleg az érzelmek megosztására, megfogalmazására, átdolgozására (szóban vagy írásban).
